Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

2011. július Baltikum: Litvánia, Lettország, Észtország; lengyelországi nézelődéssel

1. nap: Miskolcig autópályán, onnan a 3-as úton robogtunk el Szlovákián át egészen Lengyelországig. Az első lengyel pihenőhelyen vettük észre, hogy jobb hátsó kerekünkön, a felni közelében egy kb. 4,5 cm hosszú, és nagyjából 1,5 mm széles repedés keletkezett. Mivel a Balti országokban még vannak makadám-utak, behajtottunk az első gumishoz, aki valószínűleg nem akart ezzel foglalkozni, ezért inkább azt mondta, „elmegy ez még akármeddig” (persze lengyelül)... Még két helyen álltunk meg, és a repedés egyre nagyobb és szélesebb lett. Mielőtt elérte volna a felnit, Rzeszów városánál bementünk egy másik gumishoz. 190,- Euro-ból, számlával megvolt a két új gumiszereléssel együtt a hátsó tengelyen. Szakadt gumi kuka, a még épet hazahoztuk (vagyis kerülgettük, tettük erre-arra két héten át). Kora estére értünk az UNESCO-világörökség részét képező Zamosc óvárosába. Körülnéztünk, fényképezkedtünk, majd továbbindulva, egy forgalmas autóút menti parkolóban aludtunk. (Szolgáltatás: toi-toi wc volt.)

2. nap: Reggeli után indulás Lublinba, a lengyelek híres történeti városába. Múzeumokat néztünk meg a belvárosban, majd továbbgurultunk Lengyelország „bölényes” nemzeti parkja felé, a Bialystoktól keletre-délkeletre fekvő területre. Útközben egy benzinkútnál az a hiba lépett fel, hogy a kocsit nem lehetett beindítani, mert az izzító nem kapott elég áramot. A kútkezelő nem mutatkozott, és más forgalom sem volt. Lekapcsoltam az összes áramfogyasztót, motorháztető fel, piszkálgattam egy kicsit, aztán egyszer csak lett elég áram az izzításhoz, a kocsi beröffent. (Ez az idegesítő hiba aztán több napon át elkísért.) Aznapra jutott még egy kellemetlenség: éppen fordultunk volna be az éjszakai szállást adó kempingbe, amikor szemből, a „semmiből” valaki – érzésem szerint szándékosan – nekünk hajtott, majd elment, megfordult, visszajött, kivett a Mercedes Vitojából egy töröttes tükröt – amely amúgy sehogy sem illeszkedett a visszapillantójára –, hogy mi mennyi kárt okoztunk neki, és most rendőrt hívjon, vagy kifizetjük a kárát. (Kinek ismerős a trükk?) Mielőtt bárki megítélne, a szituáció: idegen ország, helyi nyelv, vagyis a rendőri jegyzőkönyvből csak rosszul lehet kijönni, a betétlap szerencsére fel sem merült, mert abból aztán még rosszabbul. Szerencsénkre, a BHA 20EH forgalmi rendszámú furgon vezetője kisstílű volt. Húsz európai pénzzel teljesen megelégedett. Majd lefényképeztük az autóját, amitől csupa ideg lett. A kemping jó volt, a hideg-meleg víz benne volt az árban, a 40,- kifizetett Zlotyról viszont nem kaptunk elismervényt.

3. nap: Reggel kipihenten ébredtünk. Este már egyszer sétáltunk a világörökség részét képező kiállítási területen, de mivel akkor már bezártak a látványosságok, délelőtt folytattuk a sétát. A bölényes részbe végül nem mentünk be, mert két évvel korábban már láttunk ilyen állatokat Lengyelország déli részén. Itt egy széles földút végén egyszer van egy ilyen helyen szokásosan borsos díj a parkolásért, majd jön a belépődíj, és akkor még kellene egy kis „gyalogtúrán” is részt venni. Mi úgy döntöttünk, hogy a mi úticélunk a Baltikum. Még megálltunk Augustówban pénzt váltani – Magyarországon lehetetlen litván, illetve lett fizetőeszközhöz jutni. Ekkor még nem értettük, hogy az olvasott útleírások miért írt borzalmasan rossz lengyel utakat, mivel mi a lengyelországi 19-es, 8-as, 16-os számú országutakat kifejezetten jóknak találtuk, kibírható forgalommal. Sok szakaszon volt mindkét oldalon még egy „félsáv”, vagyis lehúzódással utat lehetett hagyni a gyorsabban közlekedőknek. Késő délután a lengyel 16-os számú főutat követve végre átértünk az első balti államba, Litvániába. A határon nem lehetett pénzt váltani, ugyanakkor a szolgáltatásokért (wc) helyi pénzben kellene fizetni. Azért érdemes volt megállni, mert kaptunk egy egészen használható térképet a litvániai kempingekről. Este egy falusi kegytemplom, Privastonaj EU-forrásból megépített felső parkolójában aludtunk. (Ez Alytus városán túl, de még a történelmi fővároson, Trakai-on innen található.) A litvánok – bár láthatott bennünket a falu mintegy kétharmada – zárkózott embereknek tűntek. Nem is köszöngetősek, és nem kíváncsiskodnak. Csak a „falu bikája” jött fel csikorgó kerekekkel megnézni bennünket a felső parkolóba, gondolom, feljegyezhette, milyen államból érkeztünk, de már csak akkor, amikor kemping-székeinket és asztalunkat bevittük, és már majdnem aludtunk.

4. nap: A történelmi Trakai színes faházas belvárosát és régi emlékek alapján újjáépített várát néztük meg először. Elgondolkodtunk: ha az eredeti romokat hagyják meg, akkor az nem lenne látványos. Így viszont, hogy felépítették a várat (nem most kezdték, hanem, ha nem tévedek, még a szovjet időkben), igen nagy turistaforgalmat bonyolít. A programba a szemerkélő esőben még belefért egy majdnem egy órás hajókirándulás is. A délutánt már a litván fővárosban, Vilnius történelmi hangulatú utcáin töltöttük. Ahol városnézés előtt megálltunk – parkoló zónán kívül, ám mégis a belvároshoz közel –, alkalmasnak bizonyult éjszakázásra is.

5. nap: Első megállónk egy kis, de leaszfaltozott úton megközelíthető falu, Stelmuze volt, ahol a fő látnivaló egy ezerötszáz éves, hatalmas tölgyfa egy óriási és egyedi fatemplom közelében. Innen indultunk tovább Lettország keleti részébe. Rossz utakat, rettenetesen rossz, alkoholista kinézetű embereket, szovjet időkből megmaradt, elhanyagolt építményeket és lakóházakat láttunk. Daugavpilsben megálltunk pénzt váltani, körülnézni. Nekem nosztalgikus volt: olyan hangulata volt, mintha a peresztrojka idejében lennénk... Feleségemnek persze mindez kevésbé tetszett, rá inkább nyomasztólag hatott. (Olyanoknak javaslom, akik felnőtt fejjel érték meg a rendszerváltást.) Tovább indultunk. Aglona település mellett található egy olyan csodás kegytemplom (zarándoklatok helyszíne), amelyet szerintem nem szabad kihagynia annak, aki arra jár. Estére pedig egy másik csodálatos hangulatú természeti védettséget élvező tájékra értünk. Alüksné város kempingje volt utazásunk baltikumi részének legjobb kempingje: lakóautó-beállók, elegendő számú wc, a zuhanyzókban hideg-meleg víz, szennyvíz-leeresztő stb. Hozzá egy meseszép tóval, gyerekeknek játszótérrel, sportpályákkal. Ha valakinek erre visz az útja, érdemes több napra megállni.

6. nap: Alüksné evangélikus temploma hatalmas, akár az a tölgyfa (az útikönyvek kettő elültetéséről szólnak, de csak az egyik maradt meg – valószínűleg túl közel ültethette egymáshoz a Bibliát lett nyelvre fordító a XVII. században). Itt történt az, hogy a templomtól való elindulási kísérlet során az izzító egyáltalán nem kapott áramot... Már kikerestük a helyi autóklub telefonszámát, illetve tájékozódtunk, melyik utca hányas száma alá ragadtunk, amikor észrevettem, hogy a hátsó saru és bilincse elég laza, a csavar kézzel csavarható. Ez, valamint az akksi mozgatása nyomán a kocsi rögtön indult. Átgurultunk Észtországba. Biztos, ami biztos, Tartu külvárosában, szombat kora délután befordultunk egy szerelő műhely elé. A tulajdonosnak mondtam, szerintem mi a baj. Azonnal megnézte, majd kiszerelte és megmutatta, hogy egy egyáltalán nem oda tartozó, kopott, rossz alkatrész volt beépítve. Kocsiba pattant, s elment alkatrészért. Mivel úgy érezte, az újabb alkatrésszel is csak ideiglenes megoldást lehetne elérni, kikérve véleményünket, újból kocsiba ült, és ezúttal egy teljesen jól illeszkedővel tért vissza. Beszerelte, rögzítette – és az egészért kért 15,- Eurot. Ha nem lenne olyan messze, a legszívesebben oda hordanám szervizbe... Mellesleg, Tartu történelmi belvárosa is nagyon szép. Estére jutottunk el utunk legtávolabbi pontjára, Narvába, ahonnan át lehet nézni a szomszédos Oroszország területére. Az észt oldalra eső várban éppen motoros találkozó zajlott. Meglehetősen bizarr hely. Rengeteg ember keresi fel, ám a látványnál talán erősebb egyfajta „katasztrófa-turizmus” szellemisége: a határ teljesen zárt, drótsövénnyel elzárt terület. A vár mellett a drótkerítések között éppen két személygépkocsi várakozott, a gyalogos átkelők pedig hosszú sorban álltak. Kintről is látni lehetett táskáik motozását.
Ha lehet fokozni, esténk még ennél is izgalmasabban alakult. Történt, hogy látni szerettük volna Észtországnak az útikönyvekben leghosszabbnak leírt, 12 km hosszan elterülő, aranyló, strandolásra alkalmas partszakaszát. Így nem azt a kempinget választottuk (jó, ebbe belejátszottak biztonsági megfontolások is), amelybe a tíz-tizenkét km hosszú kamionos sor (átkelés, mint megtudtuk, az ő esetükben három-négy nap) sofőrjei járnak zuhanyozni, hanem a tengerpartra igyekeztünk. Közben kicsit el is tévedtünk, ti. a határsávban az útjelzők az előző rendszer gyakorlatának megfelelően, a tallini országútra vezetnek vissza, mintegy „kiterelve” onnan az idegeneket. Mi azonban egy kis, tengerpartinak vélt úton visszakanyarodtunk. Mentünk, mendegéltünk, ám a tengert ezen az estén már nem pillanthattuk meg: az országút a tengertől 200-500 méterre halad ugyan, de a kettő között áthatolhatatlanul sűrű erdő húzódik. Ha volna is átjárás (nem volt), az erdő végén hat méteres mélységben van ott a víz. Mivel a homok nem állékony, ha valaki le tudna menni (nem tud), visszajönni aligha lenne képes... Egyszóval, reménytelen. Mintegy tíz kilométer után ismét a határsávban találtuk magunkat. Ahelyett azonban, hogy sorakoztak volna a kempingek, csak egyetlen nyomorult sátortábort találtunk. A lelakatolt sorompóhoz egy távoli, szemlátomást nem a „kempinghez” tartozó házból odajött egy fürdőköpenyes férfiú beengedett bennünket a sátorozó helyre. Azt még elmondta (németül), hogy a „ciszternában” találunk vizet, aztán elment. A táborhelyre bemenet számos kiselejtezett katonai eszközt láttunk. A sátorlakók megkínáltak levessel. Kb. másfél órán át beszélgettünk orosz-angol keverék nyelven. Értelemszerűen, éjszaka a saját kazettás illemhelyünket használtuk, és nem néztük meg sem azt, hol van a ciszterna, sem pedig azt, milyen ott a tenger. Bár nagyon kedvesek voltak (mind szabadnapos határrendészek), a helyet kisgyermekeseknek semmi esetre sem ajánljuk. A táborhely gondnoka másnap reggel 5,- Eurot kért.

7. nap: Ahogy felébredtünk, hamarosan elindultunk Tallinn felé. Útközben szerettünk volna megnézni egy kitérővel elérhető kolostort, de mivel az oda vezető döngölt földes út – bár széles volt – csúszott a szemerkélő esőben, inkább visszafordultunk. Begördültünk Tallinba, ahol a napot töltöttük. Estére kimentünk a tallini skanzenhez, és mivel nem találtunk a közelében kempinget, annak parkolójában töltöttük az éjszakát.

8. nap: Nyitástól kora délutánig töltöttük az időnket a tallini szabadtéri múzeumban (skanzenben). Éppen sétánk vége felé jutottunk el egy olyan házikóba, amelynek gondnoka kitűnő angolossággal, és igen kedvesen leültetett bennünket, megkínált a saját termesztésű menta teájával és némi házi süteménnyel, és hosszasan elbeszélgetett velünk. Pontosabban: mesélt... Nagyon jó volt egy ilyen emberrel találkozni. A délutáni programba belefért még egy vízesés látványa, zubogása (ne gondoljon itt senki nagy méretekre: az esés arrafelé hat-kilenc méteres lehet – de attól még szép volt). Estére megérkeztünk Észtország „nyári fővárosának” nevezett, általunk kissé üresnek talált Pärnu üdülő helyére. Könnyen megtaláltuk a tengerparti kempinget, s 6,- Euroért ott éjszakáztunk. Lassan megtanultuk, hogy egy baltikumi sátortáborban – ha már amúgy is ott a tenger – alapból csak egy wc van mosdóvízzel (itt kitettek néhány toitoi-t is – kézmosási lehetőség nélkül), a zuhanyzás pedig 2,- Euroért biztosított. A tábor területén kilátó magasodott. Gyerekeknek játszóterek, illetve kalandpark állt rendelkezésükre. A sátorozók dolgaikat a tengerben, illetve a parton végezték. A víz hőmérséklete alig maradt el a levegőétől: 17 fokos volt. Ez persze így kissé megtévesztő lehet, ezért ideírom, hogy egy ottani 20-22 fokos levegő hőmérséklet a magas páratartalom miatt még „rövidnadrágos”, és egy ottani 25 fok szinte ugyanolyan „elviselhetetlen” hőséget jelent, mint nálunk a 35 fok. Így az ottani víz hőmérsékletét az ember melegnek érzi.

9. nap: Délelőtt Pärnut jártuk be. Délután elindultunk a lettországi Turaida várához, illetve parkjába. Megnéztük a kiállításokat, múzeumokat, aztán a nemzeti park területén levő kempingben éjszakáztunk. Ez volt utunk során a legdrágább szállásunk, 14,- lett Latba került (kerekítve négyszázzal lehet szorozni). Ehhez képest nem nyújtott többet: egyetlen wc és mosdó állt az összes táborlakó rendelkezésére (meg a fák, bokrok, és a folyó), itt viszont lehetett az árban meleg vízben is zuhanyozni: egy volt belőle.

10. nap: A festői Siguldán át mentünk tovább Rigába. Városnézést követően kimentünk üdülővárosukba, Jurmalára. Megállapítottuk, hogy mind Észtoszágban, mind pedig Lettországban a keleti országrészek jóval szegényesebbek, mint a nyugatiak. Igaz azonban az is, hogy a nyugati területeken sokkal több orosz hangot hallottunk: költenek, befektetnek. Eleredt az eső, így mi Rundalpils felé vettük az irányt. Amíg esett, haladtunk. Az éjszakát a kastély parkolójában töltöttük, festői környezetben, igen nagy nyugalomban.

11. nap: Rundalpils kastélyának megtekintésével kezdtük. Igazi franciás csoda a pusztában. A pompás kastélyhoz gyönyörűen gondozott park tartozik. A belépő feltétlenül megéri: a fertődinél sokkal nagyobb kastély minden látogatható zugát be lehet járni 5,50 lett Latból (kb. 2200,- Ft). Továbbmentünk Litvániába. (Útközben kinyitottam a hátsó ajtót – úgy tűnik, nem kellett volna, alig bírtam becsukni. Aztán minden további megálláskor újra és újra be kellett zárni, mert menet közben a zárszerkezet kioldott. Most már, itthon, rendbejött a hiba. Kiégett az egyik lámpánk is, sebaj.) A Keresztek Hegyénél elkövettük azt a hibát, hogy bementünk a hivatalos parkolóba (10,- Litas, kb. 800,- Ft, de ez kívülről nem derül ki), ahelyett, hogy elhajtottunk volna a vöröstéglás templomig, ahol ingyen lehet szabályosan parkolni. (Utóbbi tele volt nyugati, főként francia lakóautóssal.) Maga a látványosság érdekes és egyedülálló ugyan (jó ötletet másutt is láttunk arra, hogyan lehet turisztikai ipart létrehozni), bennem mégis felemás érzéseket keltett. Az rendben van, hogy a Szovjetunió idejében valamiféle „nemzeti ellenállás”-szerűség jegyében jött létre, viszont a rengeteg, részben helyben kapható, az utóbbi évek dátumait viselő keresztek között nem találtam egy olyan emlékpark-szerűséget, amely a régi, korábbi időkre emlékeztethetett volna. Tovább is mentünk Palanga felé. Itt ismét egy bizarr meglepetés ért bennünket: a városba vezető út le volt zárva, ezt egy egyszerű zsákutca-táblával jelezték. Így a forgalom letért a környező földutakra. Csak az első útjelző tábla volt meg, a többit „érzésből” kellett eltalálni. Végül tulajdonképpen „simán” beértünk Palangába. Itt olyan esőt fogtunk ki, hogy kemping keresésébe már nem kezdtünk bele (ha továbbmentünk volna kb. két km-t, találtunk volna egy „egyvécéset”), hanem odaparkoltunk a belvárosban egy már ott álló francia lakóautó mellé.

12. nap: Reggel megláttuk, egy gyári bejáró bevezető útján aludtuk. Mivel arrafele ilyen tájt késő estig világos van, „kora reggelnek” a nyolc óra számít: ekkor nyitnak a nagyáruházak. A munkásoknak kilenctől kezdődik a munkaidő. Alkoholt tíz és este nyolc között szabad árusítani. (Megmaradtak az alkohol-boltok is.) Palangában egy régi kastélyban van egy nagyon szép és érdekes borostyán-gyűjtemény, legfőképpen ezért érdemes felkeresni a várost. Ha már ott jártunk, azért bementünk a botanikus kertbe is. Az egész egy igen szép parkban található. Innen Klaipédába mentünk tovább, majd átkompoltunk a Kur-földnyelvre. A délután folyamán végigjártuk az összes nevezetességét, megnéztük számos szépségét. Gyerekes családoknak is ajánljuk, csodaszép, érdekes, gyerekbarát. Mivel előzőleg figyelmeztettek bennünket, hogy a földnyelv egyetlen kempingjében áldatlanok az állapotok (egyetlen wc, nagy zaj stb.), visszatértünk Klaipédába, és inkább egy, a Kaunas felé vezető úton levő sztráda-parkolóban aludtunk.

13. nap: Beértünk Kaunasba. Az előzőleg látott szépségekhez képest kopottnak tűnt a város; olyan volt, mintha a szovjet idők óta nem végeztek volna benne felújítást. Ha viszont ezzel a várossal kezdünk egy baltikumi túrát, akkor mindent szépnek fogunk találni... Elindultunk Lengyelországba, és a határ után értettük meg mások leírásait: helyenként borzasztó minőségű, szűk, kanyargós, nagy forgalmú úton haladtunk Varsó felé. Este a belváros közelében, egy csendes zsákutca végén aludtunk a társasházak között.

14. nap: Megnéztük Varsót. Szerencsénk is volt, a királyi palotát ingyen látogathattuk, mert éppen harmadik vasárnap volt. Este továbbindultunk. Czestochowáig, a katolikus kegyhelyig jutottunk. A mellette levő kempingben aludtunk.

15. nap: A kemping elhagyásakor derült ki egy kis túlszámlázás. Reklamáltunk – ketten kellettünk hozzá –, a hölgy elnézést kért, de még így is rosszul adta vissza a pénzt. Ismét reklamáltunk, így már jól kaptunk vissza. Aki arra jár, vigyázzon! A kegyhelyen az összes kiállítás ingyenes, érdemes végigjárni. Hazafele Csehország csücskének érintésével, Szlovákián át szerencsésen hazaértünk.

Összefoglalva: Baltikumba vagy társasutazással, vagy lakóautóval érdemes eljutni, és inkább gyerekek nélkül. Bár bizonyára sokat fejlődtek ezek az országok, azért még a hétköznapi embereken jól látszik, ki született ott, és ki jött máshonnan. Minden kapható, nagyjából hazai árakon. Hatóságokkal gondunk nem volt, rendőrt az utak mentén nem láttunk. Trafipaxok természetesen vannak, akárcsak Lengyelországban.

Ma

2024. március 28. csütörtök
Gedeon, Johanna, Hanna napja van
Napkelte: 05:25-kor,
Napnyugta: 18:08-kor.
Kos
Holnap Auguszta .

Fórum

A fórum nem elérhető

Apróhirdetés

Thermo paplan
(Eladó / Felszerelés)

noimage

Bukosisak
(Eladó / Egyéb)

noimage

Tűzoltás
(Eladó / Felszerelés)

Tűzoltás

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.