Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Ma értünk haza Izlandról, frissek az élmények, gondoltam, megírom...

Már évek óta szerettem volna ellátogatni Izlandra, de hát ez nem igazán lakóautós műfaj (bár át lehet kompozni Dániából, sejtésem szerint a hosszúsági és magassági korlátokat jelentősen túllépő lakóautóval egy vagyonért). Érdekeltek a Föld geotermikus tevékenységének megfigyelhető elemei, a jég és tőz ellentmondásos birodalma, a vikingek által meghódított föld látnivalói. Nézegettem az izlandi szervezett utakat, de nyáron ezek is igen drágák. Aztán tavaly év vége táján egy karácsonyi üzleti vacsorán említette valaki, hogy a május 1-i hosszú hétvégére látott valahol prospektusban megfizethető áron néhány napos izlandi utat. Ez ugyan nem jelenti a Magyarországnál alig nagyobb sziget alapos bejárását, de némi ízelítőt azért ad róla.
 

 

Egyből az jutott eszembe, hogy milyen jó volt két éve, amikor férjemmel kettesben eltöltöttünk egy hosszú hétvégét Lisszabonban és környékén. Ráadásul a szülinapja pont erre az április végi, május eleji hétvégére esik, kell-e jobb ajándék, mint hogy közösen felfedezzük Izland titkait. Rákerestem a neten és két utat is találtam. Végül a kicsit kényelmesebb körülményeket kínáló utat választottam, le is előlegeztem és idejében szóltam Lacinak, hogy április 27-ére vegyen ki egy nap szabadságot és elkezdtem készülni Izlandból.
 

 

Közben azonban férjemnek úgy alakult a munkája, hogy kiderült, valószínűleg nem jó neki az időpont. Visszamondani már nem akartam, meg még nem volt egészen biztos, hogy nem tud jönni, ezért ameddig lehetett lebegtettem az útitárs személyét, végül aztán a nagyfiammal mentem. (A repülőjegy Laci nevére lett kiállítva, szerencsére nagyfiam második neve is László, így ez nem okozott problémát.)
 

 

Izgatottan lestem a mindenféle időjárás-jelentést, amik elég ellentmondásos előrejelzéseket adtak, egy dologban egyeztek meg: a déli részen felhős, esős, ködös időre lehet számítani, amikor ott leszünk, de mihelyt hazajövünk kezd napossá válni az idő.
 

 

Április 27-én kora délután indultunk egy izlandi charterjárattal, amely izlandi turistákat szállított Budapestre a hosszú hétvégére. Mivel Izlandon két órával vissza kell állítani az órát, a kb. négy és fél órás repülőutat követően délután 5 tájban értünk Keflavikra, Izland nemzetközi repülőterére. Érkezésünkkor az időjárás igyekezett igazolni az előrejelzéseket. Orkán erejű szél tombolt, vízszintesen csapta hozzánk az esőcseppeket. A jó programszervezésnek köszönhetően első utunk nem is a reykjaviki szállásra vezetett, hanem a Kék lagúnához egy kis fürdőzésre. Remek ötlet volt. A busz ablakából kicsit elveszetten néztük a tájat, a sivár sík lávaföldeket öntözte az eső, a felhők szinte a nyakunkba lógtak. Aztán az út mentén megláttuk a türkizkék vizet, majd megérkeztünk a fürdő parkolójába. A buszból kiszállva ismét az arcunkba csapó eső fogadott minket, de gyorsan bezúdultunk a fürdő épületébe. (Előtte szerettem volna néhány képet készíteni a valószínűtlen színű gőzölgő vízről és ekkor ért az út első fotós meglepetése: a fényképezőgép meg se nyikkant. Este a szállodában kiderült, hogy valószínűleg nem jól csatlakozott a töltője, tehát csak én hittem azt, hogy egész éjjel töltöttem az akkuját, valójában nem történt semmi. Szerencsére másnapra feltöltődött az akku.) Az épülettől a szabadtéri medencéig gyorsan tettük meg az utat a viharos szélben, de aztán nyakig belemerültünk a 37-40 fokos kék vízbe. Vagy egy órát dagonyáztunk a finom meleg, kénes vízben, aminek a szépsége, hogy valóban egy lagúna vize, közvetlen összeköttetéssel a tengerrel, a vize is sós. A vízből felszálló pára egyre vastagabban gomolygott, ha valaki néhány méterre eltávolodott már el is tűnt szem elől. A hőforrások közelében még melegebb volt a víz, időnként kicsit túl meleg is. Nagyon jó volt ellazulni a repülőút után és már nem is tűnt olyan szörnyűnek az időjárás. Gyorsan készítettem még egy kis videofelvételt a kék lagúnáról, aztán a busszal elvittek minket Reykjavikba a szállásra (Szunna vendégház). Mire a szobákat elfoglaltuk már 10 óra körül járt az idő, ami otthoni idő szerint éjfél, úgyhogy bár kint még a felhős idő ellenére is világos volt, nyugovóra tértünk.
 
Szombaton reggel szép napsütésre ébredtünk, csak a szél volt továbbra is erős. Reggeli után fiammal kimentünk kicsit körülnézni a közelben levő Hallgrímskirkja (modern lutheránus templom) környékén, de aztán a szervezett városnézés is ezzel a hellyel kezdődött. Lifttel felmentünk a templom tornyába, ahonnan körbe látni lehetett Reykjavikot és környékét. Előszeretettel használnak élénk színeket a házak és a tetők esetében, amit a városvezetés is támogat, mert a színek vidámabbá teszik a várost a téli sötét időszakban. A torony ablakain szerencsére rácsok voltak, különben félő, hogy kifújt volna minket a szél. Számos felvétel azért nem sikerült jól, mert egyszerűen nem tudtam megtartani nyugodtan a kezemben a fényképezőgépet, vagy a kamerát.
 
A szállásunk közel volt a városközponthoz. Reykjavikban, de általában Izlandon is minden olyan, mintha az igazi kicsinyített változata lenne. A reykjaviki repülőteret csak belföldi és Alaszkába közlekedő gépek használják (Alaszka kevesebb, mint 300 km-re van Izlandtól), az egyik főút kereszteződésében a közlekedési lámpák oszlopaira szerelt kiegészítő lámpák szolgálnak jelzőfényként a leszállópályához. A parlament épülete – amit éppen tataroznak – nem nagyobb, mint egy század elején épült villa, vagy kúria (igaz, hozzáépítettek még egy modern épületszárnyat is). A falvak 5-10 házból állnak, a városok néhány tucatból. Egész Izland lakossága 300 ezer fő körüli, aminek a fele Reykjavikban és vonzáskörzetében él. Európában a második legmagasabb az egy főre eső GDP, de nem feltűnőek a gazdagság jelei. Lehet, hogy csak mi nem találkoztunk vele, de nem láttunk hivalkodó villákat, a kikötőben yachtokat, feltűnően elegánsan öltözött embereket az utcán. A kocsik között szép számmal látni terepjárókat, sok a kimondottan robusztus, magas kerekes jármű, tetején hólapáttal, de ez szükségszerű, hiszen sok úton csak gázlókon átkelve lehet közlekedni, a legmelegebb nyári hónapok kivételével hó és jég borítja és városon kívül az utak jelentős része nem aszfaltozott, hanem köves út.
 
A geotermikus energia bősége érdekes megoldásokat eredményez. Reykjavik belvárosában például csodálkozva láttuk egy helyen, ahol a járdát megbontották, hogy padlófőtés van a járda alatt (rendes padlófőtés műanyag csövek tekeregnek a járda alépítményében). Aztán több helyen is láttuk ezt a megoldást. A forró vizet a város egy magaslati pontján hatalmas tartályokban gyűjtik össze, innen biztosítják a város melegvíz ellátását. A tartályok közé falakat, tetejére kupolát építettek, ez a Perla. Éttermek, múzeum és körpanorámát biztosító kilátóterasz tartozik hozzá. A melegvizet nem kéntelenítik, ezért kicsit kénes szaga van, de nagyon jó a bőrnek, szinte nem is kell testápolót használni, ha valaki rendszeresen ezzel a vízzel fürdik. Vidéken több helyen láttunk nagy üvegházakat, benne primőr zöldségek és virágok (egy üvegház fehér rózsákkal volt tele), amikor nem süt a nap és éjszaka is mesterséges fénnyel világítják meg az üvegházakat.
 
A délutánra tervezett bálnalest lemondták, mert 100 km/óra feletti szél tombolt a tengeren. Így aztán nyakunkba szedtük a lábunkat és bejártuk a várost. Nagyon tetszett az, hogy sok a zöldterület a városban, ahol valami nevezetesség van, ott több nyelvű tablók mutatják be a látványosságot (pl. a botanikus kert melletti forróvizű forrás volt régen a város mosóhelye, oda jártak az asszonyok, szolgálók mosni, de volt ott meleg vizű medence fürdésre is). Egyébként nagyon sok a városban az építkezés, a modern épület, régebbi házak csak elvétve találhatók az óváros területén. Érdekesek a fa vázszerkezetes házak, amiket kívülről horganyzott hullámlemezzel borítanak és azt festik be különböző színekre. Tavasszal lelkesen suvickolják a házakat. A vendégházat éppen akkor mosták slaggal, amikor a délelőtti és délutáni séta között visszatértünk kicsit megpihenni.
 
Vasárnap buszos kirándulásra vittek minket, ahol a Reykjavikhoz közel eső terület nevezetességeit néztük meg. Míg előző nap a ragyogó napsütést csak néha zavarták meg a felhők és este 8-9 körül még a lemenő nap fényében sétáltunk, addig vasárnap elég sok volt a felhő és csak délutánra derült ki kicsit az idő. (Azt már nem is említem, hogy a szél továbbra is élénk volt, de talán egy kicsit mérséklődött az előző napihoz képest. Erre utalt az is, hogy a hajóskapitány vállalta, hogy este kivisz minket bálnalesre.) Megnéztük a Kerid krátert, aminek azon kívül, hogy egy szép tóval feltöltött szinte teljesen szabályos kör alakú kráter valószínűleg az is az előnye, hogy aszfaltúton megközelíthető, ezért ide el lehet vinni azokat a kényelmes turistákat is, akik nem küzdenek meg azért, hogy a hegyekben található kráterekben gyönyörködhessenek. A skálholti templom igazából az ország vallási kegyhelye, a középkorban itt volt az izlandi egyház székhelye. Ma modern templom és épületegyüttes áll a helyén, az altemplomban van kiállítva néhány feltárt sírkő, szarkofág, illetve a templom mellett tekinthetők meg magyarázó táblákkal a régi épületegyüttes feltárt alapjai.
 
A Gullfoss vízesés lenyűgöző látvány. Tavasz lévén igen nagy volt a vízhozama is, egy kanyarral ömlik a rettentő mennyiségű víz a mélybe. A közelébe menve jó vizesek lettünk a szélfútta párától. Megnéztük a vízesést közvetlen közelről és a fölötte húzódó fennsíkról is, mindenhonnan remek élmény. Izlandon nagyon sok a vízesés. A hegyek egy része szinte függőlegesen emelkedik ki a síkságból, a tetejükön általában laposabb fennsík található. Az összegyűlő víz aztán ahol utat talál látványos vízesések formájában jut le a síkságra. Változatos méretben és formában tárulnak a szemünk elé a vízesések. Mi csak a déli részt jártuk be (azt se teljesen), de legalább tíz említésre érdemes vízesést láttunk és számos kisebbet.
 
A Gullfosshoz vezető út mentén található az a nagy kiterjedésű geotermikus mező, ahol Izland legnagyobb működő gejzíre, a Strokkur 10-15 percenként tör ki és akár 35 méter magasba is kilövelli a forró vizet és vízgőzt. A nagy gejzír, amiről a jelenség a nevét kapta már nem működik, állítólag nagy földrengéskor várható az ismételt aktivizálódása, így hát nem igazán bántuk, hogy nem láttuk működés közben. A Strokkur kitörései eléggé rapszodikusak, nem egyforma az időintervallum két kitörés között, van amikor csak kisebb a kitörés, van, amikor nagyobb, vagy akár két kitörés is követi egymást (fiam megjegyezte, hogy biztos valaki irányítja, mert mindig akkor produkálta a legnagyobb, esetenként ismételt kitöréseket, amikor jó nagy tömeg gyűlt köréje). Azért a többi „produkció” is érdekes, kis gejzír, ami csak 15-20 cm-re lövöget ki, de folyamatosan, bugyborékoló minitavak, kék színű forró vízzel telt gödrök, gőzölgő föld, víz mindenhol. Kénes szag terjeng a levegőben, időnként fordul a szél és belekerülsz egy kénes forró légáramlatba. Valami ilyesminek képzelném el a pokol tornácát.
 
A kirándulás utolsó állomása a Pingvellir (Thingvellir) nemzeti park volt, ahol egy évente néhány mm-el táguló hasadék jelzi az Európa és Amerika közötti geológiai törésvonalat. A neten látott fényképek alapján úgy képzeltem el, hogy az ember egyik lábával az egyik, másikkal a másik kontinens alaplemezén állhat, de a valóságban a két lemez között mintegy 8-10 m széles hasadék húzódik (mármint ha jól értelmeztük, hogy hol is húzódik a törésvonal). Ennek a hasadéknak a kiszélesedésénél tartották az izlandiak 930-tól kezdődően a parlamenti üléseiket. Itt hozták a törvényeket, döntöttek a büntetésekről, stb. Persze ennek közelében is van egy patak, ami sziklafalak között kanyarog, aztán egyszer csak eltűnik. Van itt egy kis templom és néhány házikó, állítólag az egyik a mindenkori izlandi miniszterelnök hivatalos helyisége. (A másik Reykjavikban egy volt börtönépületben van, ami egy egyszerű kúriára emlékeztető épület.)
 
Érkezett a hír, hogy a kora délutáni bálnalesen láttak bálnát és a kapitány vállalja, hogy a csoportunkat elviszi egy esti bálnalesre az előző napi elmaradt program helyett. Siettünk hát vissza a szállásra, magunkra húztuk az összes pulóvert, vízhatlan nadrágot, sapkát, sálat, kesztyűt és Michlein babának beöltözve lesétáltunk a kikötőbe. Ott egy viszonylag kis hajóba tereltek be minket. Aki nem készült fel eléggé, még magára húzhatott vízhatlan overallt az útra. Amíg kifelé mentünk nem volt semmi vész, alig éreztük a szelet, mert a hajó sebességénél alig nagyobb hátszéllel haladtunk. Amíg kiértünk a nyílt vízre oktatást kaptunk, hogy mit és hogyan kell figyelni, milyen bálna és delfin fajok egyedeinek felbukkanására számíthatunk. Amikor már elég messzire távolodtunk a szárazföldtől mindenki meresztette a szemét, hátha látunk valamit. Én látni véltem egy delfin hátuszonyát, aztán a kapitány is felfedezte és arra fordította a hajót. Hát mit mondjak, amikor oldalba kapta a hajót a szél örültem, hogy van a közelemben egy oszlop, amire rácsavarodhattam, hogy ne pottyanjak a tengerbe a billegő hajóról. A delfin persze gyorsan odébbállt. Még egyszer láttunk delfineket a hajó közelében siklani közvetlenül a víz alatt, de bálnához sajnos nem volt szerencsénk. Pedig a kapitány igazán kitett magáért, halradarral kémlelte a tengert, körbe-körbe táncoltatta a hajót, de aztán ahogy közeledett a végéhez a kirándulásra szánt idő visszafordultunk. A visszaút már korántsem volt olyan békés, mint az odaút, a szél és a hajó sebessége most összeadódott, süvített a szél, hol hullámhegyen, hol hullámvölgyben utaztunk, a hullámok néhányszor végigsöpörtek a fedélzeten, egyre több embert kergetve le a hajó belsejébe. Szerintem mire befutottunk a kikötőbe a tengeribetegséggel a fedélzeten küszködők kivételével már mindenki lent volt a szélmentes zárt helyen. Bár nem sikerült megpillantanunk egy bálnát sem, azért érdekes volt ez a kirándulás.
 
Hétfő volt az utolsó napunk, mert kedden reggel 8-kor indult a gépünk hazafelé, úgyhogy 4 órakor volt a reggeli, 5-kor az indulás a repülőtérre (Keflavik kb. 40 km-re van Reykjaviktól.) Erre a napra autót béreltünk. Én egy kis Suzuki Jimmy terepjárót kértem, számítva az esetleg nehezebben járható utakra. Az utolsó pillanatig nem döntöttem el véglegesen, hogy merre is induljunk. Végül a déli túra mellett döntöttünk, nagyon csábított a közel 400 km-re levő Jökulsarlón, ahol a gleccser végéről leváló jégtömbök egy tavon és egy öblön keresztül úsznak ki a tengerbe. Csodaszép fényképeket is láttam róla. Csakhogy ez elég nagy távolság, különösen, hogy 90 km/óra a főúton a megengedett sebesség és igen komolyak a túllépésért fizetendő büntetések (50-100 ezer Ft-os tételekről hallottam előzetesen).
 
9-re ígérték, hogy kihozzák a bérautókat, azonban olyan sokan rendeltek a csoportból autót, hogy inkább minket vittek el kisbusszal a kölcsönzőbe. Ott derült ki, hogy kis Suzuki csak automata váltóval van. Nem voltam lelkes tőle, hogy Izlandon egyszerre próbáljam ki az automata váltót és adott esetben a 4 kerék hajtást. Ezt látva mondták, hogy adnak egy kézi váltós autót. Ez azonban csak kicsit nagyobb volt nekik, így egy Mitsobishi Pajero sport hatalmas terepjáróval indultunk útnak ketten a fiammal. Szerencsére a lakóautó vezetéssel már volt némi gyakorlatom nagy mérető járművek vezetésében. Eredetileg úgy lett volna, hogy aki délután 6 után hozza vissza a kocsit, annak a kölcsönző telephelyén kell azt leadnia. Ehhez képest igencsak megörültünk, hogy a kocsit a szállás közelében a nagy templom melletti parkolóban kell hagyni és a kulcsot indulás előtt a hajnali reggelinél kell leadni a vendégházban.
 
10 óra volt, mire el tudtunk indulni. Úgy döntöttünk, hogy nem rohanunk, elérünk, ameddig elérünk, útközben megnézzük a kinézett látnivalókat és 6 órakor elindulunk visszafelé, mert akkor még emberi időben visszaérünk.
 
Elsőnek a Hveragerdi melletti geotermikus mezőket szerettük volna megnézni. A Lonely Planet útikönyvben még térkép is volt, hogy merre kell keresni Gufudalurt, ahol iszapfortyogók, gejzír, hőforrások között lehet sétálni. Mi követtük a jelzéseket és elértünk egy farmra. Ott senki nem volt, de követett minket egy másik autó, lelkesen nézegették a térképeiket, majd megfordultak. A két hegy közötti völgyben néhány km-re láttunk gőzfelhőket az ég felé törni, de hát ez nem ritka azon a vidéken, út meg nem vezetett tovább. Visszafordultunk és a golfpálya parkolójából egy másik gőzölgő valamit próbáltunk megközelíteni, azonban egy idő után ez is reménytelennek tűnt. Befutott az autó, amellyel korábban már találkoztunk és a benne utazó angol párral megbeszéltük, hogy mindketten eltévedtünk. ők azt tervezték, hogy visszamennek a városba és megpróbálják kideríteni, hogy hol is lehet a keresett hely. Mi, mivel már elég sok időt eltöltöttünk a keresgéléssel megnéztük még a városka szélén egy parkolóban gőzölgő hőforrást, majd tovább indultunk.
 
Következő állomásunkat a főútról is jól lehetett látni, három vízesés egymás mellett, amelyek közül az első a Seljalandfoss, ez a legbővebb vizű és egy ösvényen át lehet menni mögötte. Na itt derültek ki a fotós problémák. Fiam jelentette, hogy a videoban elfogyott a film. Mondtam, hogy sebaj, előző nap a bálnaleshez eltette a tartalékkazettát, most tegye be a gépbe. Igenám, csakhogy a kazetta a szálláson hagyott nadrágja zsebében maradt. Ráadásul a fényképezőgépben lemerülőben volt az akku, pedig előző este azért nem raktuk töltőre, mert még csaknem tele volt és azóta csak 4-5 képet készítettünk vele. Úgyhogy ott álltunk az út elején mindenféle fotóapparátus nélkül. Pedig Lacinak megígértük, hogy ha már nem tud eljönni, legalább képeken és filmen bemutatjuk neki, hogy miről maradt le. Mit mondjak, nem voltam boldog, fiamat is jól kiosztottam, de ettől persze még nem oldódott meg a probléma. Még néhány képre volt szufla a gépben és filmre is sikerült felvenni a vízesést, de aztán vége.
 
(Muszáj beszámolnom a Seljalandfoss-nál tapasztalt WC élményemről. A semmi közepén a parkoló mellett fa házikó. Belép az ember, porcelán WC, mosdó hideg – meleg vízzel, papír, folyékony kézmosó, papírtörlő (igaz, hogy a szemetes már kicsit túlcsordult), és FűTőTEST, ami meleget áraszt.)
 
Kissé nyomott hangulatban mentünk tovább Skógarba, ahol egy skanzen és egy újabb gyönyörű, szivárvánnyal övezett vízesés várt ránk. Szerencsére eszembe jutott, hogy a video saját memóriájára lehet fényképeket felvenni, így ezzel a szükségmegoldással kellett beérnünk. A kapacitása azonban véges volt, ezért megpróbáltunk kazettát szerezni. A skanzen boltjában lehetett elemeket kapni, de mini DV kazettát nem. Viszont a látogatók azt ajánlották, hogy próbáljuk meg a következő városban, Vik-ben. Megköszöntük az ötletet, megnéztük a fővel borított, vastag kőfalakkal épült lakóházakat, amiket félig a földbe építettek, így a bárányok le tudták legelni a tetőről a füvet. Megnéztük a korhű berendezésű iskolát, templomot, gazdagabb lakóházakat, a múzeumban összegyűjtött tárgyakat, aztán a vízesés tetejére is felcaplattunk a sok-sok lépcsőn, hogy lássuk, honnan zuhan a mélybe a víztömeg, ahol aztán csendesen folydogáló kacskaringós patakká szelídülve folytatja útját a tengerig. Amit sajnálok, hogy nem ismerem az izlandi saga-kat, pedig van köztük olyan, ami magyarul is megjelent (a múzeumben ki is volt állítva egy példány). Elhatároztam, hogy pótolni kell ezt a hiányosságomat, mert így jobban megérthető, hogy hogyan éltek évszázadokkal ezelőtt az emberek Izlandon. Az izlandi történelem szépsége, hogy már egészen korai időktől fogva írott emlékei vannak. A sagák X. – XI. századi eseményeket mesélnek el, amiket már az 1300-as években írásban is rögzítettek, így maradtak meg az utókornak.
 
Innen egyenesen Vik-be hajtottunk, a visszafelé útra hagyva Dyrhólaey szikláit és madarait. A városka egyetlen boltjában mindenféle volt a polcokon. Élelmiszer, ruhák, edények, mosószerek, játékok, magnókazetták, elemek, de miniDV-t nem láttunk. Kicsit reményvesztetten kérdeztem meg egy eladót, hogy hol tudnék ilyen kazettát venni. „Hát nálam”- volt a válasz, elvezetett a pénztárhoz és megérdeklődte, hogy az ott levő 2-3 márka közül melyiket szeretném. Mit mondjak, nagyon nagy örömöt szerzett, hogy egy 310 fős településen ilyen remek a választék a helyi ABC-ben.
 
Vik-ben egy másik problémánk is megoldódott. Már mindenkinek vettünk valami apróságot, csak Lacinak nem volt még ajándéka. Pedig neki, a szülinapjára is tekintettel valami komolyabbat szerettünk volna venni. Reykjavikban már nézegettünk gyapjú kardigánokat, de horribilis áron lehetett kapni. Vik határában aztán felfedeztem egy ajándékboltot, ahol megálltunk körülnézni. A helyiség egyik része két szinten üzlet tele gyapjúból készült pulóverekkel, kardigánokkal, sapkákkal, sálakkal, nemezkalapokkal, stb., az emeletről pedig belátni a műhelybe, ahol helyben készítik a termékeket. Itt aztán találtunk is Lacinak kardigánt, úgyhogy nagyon felszabadultan folytattuk az utunkat.
 
Vik után mintegy 70 km-en keresztül egy iszonyú egyhangú síkságon vezet szinte nyílegyenesen az út. A tiszta levegő miatt nagyon messzire ellátni Izlandon. Mi az 1-es számú főúton közlekedtünk, de Reykjaviktól távolodva egyre csökkent a forgalom, ezen a részen már jó, ha óránként 3-4 kocsival találkoztunk. Nem volt egyszerű betartani a sebességhatárokat, remélem, hogy utólag se fogok semmilyen büntetést kapni. Először fekete lávahomok földeken vezet keresztül az út, aztán régebbi zuzmóval borított lávakupacok következnek. Ez a trollok földje, a különböző alakú zöld zuzmóval borított lávaképződmények szabad teret engednek a képzeletnek, hogy mindenféle szörnyeket, figurákat képzeljünk beléjük. A nagy lapos síkság után néhány meredek falú, lapos tetejű hatalmas sziklatömb jellegű hegy következik újabb vízesésekkel, majd jönnek a gleccserek. Néhány kilométerre az úttól érnek véget a gleccserek, onnantól a tengerpartig a hordalékuk tölti fel a terepet, ami pont olyan szürke, mint az út maga. Bizony elkelnek az út szélét jelző oszlopok, különben könnyen ingoványos talajra lehet tévedni. Mindenhol kis patakokat keresztez az út. Ezeken többnyire egy nyomsávú hidak vezetnek át fából, vagy fémből, amit könnyű újjáépíteni, ha egy áradás, vagy vulkánkitörés nyomán keletkező folyam elmosna. Érdekes ellentét, hogy az út egyik oldalán a jeget látni, a másik oldalon pedig helyenként gőz tör fel a földből. Vannak egészen hosszú fém hidak is, amiken kitérők segítik a kétirányú forgalmat (mi egyetlen szembejövő járművel sem találkoztunk össze a sok-sok hídon oda-vissza). Az Alpokhoz szokott embernek ezek a hegyek nem túl magasak, a legmagasabb izlandi hegycsúcs 2119 m, igaz, hogy ezek a hegyek közvetlenül a tengerszintről nőnek ki a földből. Félelmetes emlékmű és magyarázó táblák mellett vezet el az út. A gleccserárvíz (jökulhlaup – glacial flood) 1996-ban hatalmas területet öntött el magával sodorva három hidat. A gleccserárvíz úgy keletkezik, hogy a gleccser jege alatt működő vulkán alulról felolvasztja a jeget, aztán amikor az elvékonyodó jégréteg beszakad, a magmával kevert megolvadt jég lezúdul a hegyoldalon és mindent magával sodor, ami az útjába kerül.
 
A gleccserek közelsége már azt mutatta, hogy közeledünk Jökulsarlónhoz, de még elég hosszú ideig autóztunk a gleccserek tövében, mire odaértünk. Érdemes volt ennyit utazni. Ezt nem lehet bárhol látni. Nagyon hullámzott a tenger, hatalmas tarajos hullámok csaptak ki a partra, a közeli szigetnél magasabbra csaptak fel a hullámok. Az öböl egyik oldalán a tenger felől áramlott a víz, a másik oldalon a tenger felé. A tószerű kiszélesedésben különböző méretű, formájú, színű, áttetszőségű jégtömbök torlódtak, szakadtak el egymástól, úsztak lassan, alig észrevehető mozgással a tenger felé. A jégtömbök között vadkacsák lubickoltak. ¾ 6 körül értünk oda, mindkét partról kigyönyörködtük magunkat a természetnek ebben a folyton megújuló csodájában (sajnos a gleccser egyre inkább visszahúzódik, magát a gleccser végét, ahonnan a jégtömbök leválnak nem látni az öböl partjáról, csak a már levált jéghegyeket).
 
6 órakor elindultunk visszafelé a csaknem 400 km-es úton. Azon gondolkoztunk, hogy hol tankoljunk. Végül úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk meg, hogy elég lesz-e Vik-ig az üzemanyag és a 70-80 km-el előtte levő településen megtankoltunk. Kicsit gondban voltam a benzinkúttal, bankkártyát kellett bedugni, de nem ment bele a kártya. Bementem az épületbe segítséget kérni. Kiderült, hogy annál a kútnál elromlott az automata és ezért a hagyományos, Magyarországon megszokott módon tudtam tankolni és a kasszánál fizetni. (Iszonyú drága az üzemanyag, a 95-ös benzin és a diesel kb. egy árban van, 350-360 Ft/l körül.)
 
Vik után kis keresgélés és forgolódás után rátaláltunk arra a bekötőútra, ami a parti sziklákhoz vitt le. Jót szórakoztunk rajta, hogy a főúton 90 km a megengedett sebesség, a földúton (ami gyakorlatilag köves, sziklás utat jelent a szigeten, mivel föld csak elvétve akad) 80 km-el volt szabad menni. Mi 40-nél többel nem tudtunk haladni azon az úton. A sziklák bazalt rétegződése olyan volt, mintha modern szobrok lettek volna. A függőleges sziklafalakon százával ültek a vízimadarak a fészkükön (sajnos bohócpapagájt nem láttunk, de sok volt a sirály és valami ahhoz hasonló madár). A parton apró gömbölyű fekete kavicsos volt a talaj.
 
Innen már megállás nélkül mentünk vissza Reykjavikba, ahol még teletankoltuk a kocsit (kártyás automatánál, kicsit több gázolajat sikerült venni, mint ami belefért). Kóvályogtunk kicsit a városban, mert elrontottuk, hogy hol kell letérni a főútról, de így is éjfél előtt hazaértünk a szállásra és még volt négy óránk a hajnali ébresztőig.
 

Ma

2024. március 29. péntek
Auguszta napja van
Napkelte: 05:23-kor,
Napnyugta: 18:09-kor.
Kos
Holnap Zalán .

Fórum

A fórum nem elérhető

Apróhirdetés

nabídka půjčky pro jakoukoli vážnou osobu
(Keres / Egyéb)

nabídka půjčky pro jakoukoli vážnou osobu

Elektromos csatlakozók
(Eladó / Felszerelés)

Elektromos csatlakozók

Szúnyoghálós elősátor
(Eladó / Felszerelés)

Szúnyoghálós elősátor

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.