Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Újabb adalékok Dél-Amerikáról

 

Tegnap jöttem meg egy újabb két hetes kiküldetésről Uruguayban. Sok új tapasztalatra tettem szert. A foci VB nagyon fontos esemény Uruguayban. Amikor a hazai csapat játszott, a munkahelyekről korábban elengedték a dolgozókat, a taxik kihaltak a fővárosban, a buszsofőrök is a meccset hallgatták, alig járt ember az utcákon. Amikor gólt lőttek, hangos üdvrivalgás töltötte be az utcákat, az úton levő néhány autó pedig mind dudált, voltak, akik a riasztót is bekapcsolták. Persze idén én is Uruguaynak drukkolok, örülök, hogy ma is nyertek és már biztos továbbjutók.

A Dél-Afrikával vívott mérkőzést követő este a szállodánk szomszédságában levő vásárcsarnokot látogattuk meg. Az alagsorban kézművesek árulják a szép és érdekes termékeiket, a felső szinten pedig húsboltok és éttermek vannak. Az egyikben vacsoráztunk, amikor a szomszédos, üvegfallal leválasztott részen gyülekezni kezdtek néhányan, majd kezdetét vette a tangó óra. Vacsora közben néztük, ahogy egyre többen jöttek össze és gyakorolták a lépéseket. Jó szórakozás volt.

Hétvégén szombaton sajnos egész nap erősen fújt a szél. Reggel nekifeszültünk a szélnek és elmentünk a kikötőbe megvenni a kompjegyeket következő péntekre Buenos Airesbe. Utána igyekeztünk vissza a szállodába, mert elkezdett szemerkélni az eső. Délutánra az eső megerősödött, a szél pedig nem gyengült. Az esernyők szinte teljesen használhatatlanok voltak, eléggé eláztunk, amikor vacsorázni mentünk a kedvelt közeli kávézóba.

Vasárnap kicsit felhős időre ébredtünk, de a szél alábbhagyott és nem esett, elindultunk hát a buszpályaudvarra, majd onnan Punta del Este-be. Punta del Este Montevideotól kb. 130 km-re fekszik, üdülési központ. Egy félszigetet foglal el, aminek az egyik partja a folyó torkolata, csendes vízzel, a másik az óceán nagy hullámokkal. Hatalmas szállodák, a félsziget csücskében előkelő házak. Megérkezve buszpályaudvarra az információs irodában kértünk egy térképet, azzal indultunk útnak. Csak éppen rossz irányba. A kikötőbe szerettünk volna menni, hátha indul hajó a Lobos szigetre, ami a világon a második legnagyobb oroszlánfóka kolónia lakhelye és egyéb fókák is laknak szép számban a szigeten.

Az ujjak mellett indultunk el (a parton álló szoborcsoport, olyan mintha a homokba eltemetett óriás kezének ujjhegyei lógnának ki) és már jócskán haladtunk, de kikötőt még sehol nem láttunk. Láttunk viszont nagy hullámokat és szörfösöket, akik a vízbe igyekeztek. Egy idő után gyanús lett a dolog, megkérdeztünk járókelőket, hogy merre is tartunk, kiderült, hogy a félsziget másik felén vagyunk, mint ahol lennünk kellene és távolodunk az óceánparton ahelyett, hogy közelednénk a folyóparton a kikötőhöz. Átvágtunk a félszigeten és elindultunk az ellenkező irányba. Nemsokára fel is tűnt a kikötő. Sajnos a szigetre menő hajót lekéstük, és bár kettőnket is elvittek volna, de elég borsos áron. Így aztán megelégedtünk azzal, hogy a kikötő állandó vendégeit figyeljük meg. Ők négy oroszlánfóka, akik arra várnak, hogy a beérkező halászok, akik eladásra készítik elő a halakat a maradékot bedobják a vízbe, ahol aztán a sirályokkal versengve gyorsan behabzsolják a finom falatokat. Utána még uszonyaikkal megpróbálnak felmászni a függőleges kikötőfalon a fennakadt falatokért, majd várják, mikor jön a következő adag kaja.

Jó ideig elszórakoztunk a fókákon, majd körbesétáltuk a félszigetet, kicsit kiültünk az egyik parkban egy padra a melengető napsütésben, figyeltük a sakkozó férfiak hadakozását, a kisgyerekek játékát, az éppen hogy totyogók önállósodási kísérleteit. Utána még kívülről megnéztük a világítótornyot, beültünk egy parti étterembe egy késői ebédre, majd rövid óceánparti séta után busszal visszaindultunk Montevideoba. Nagyon kellemes napunk volt.

Következő héten végig szép volt az idő, reggelente nem volt meleg, de általában sütött a nap és délutánra 15-16 fokra felmelegedett.

Pénteken borult volt az ég, de nem esett. Késői reggelit követően a kikötőbe mentünk, ahonnan három órás kompúttal Buenos Airesbe értünk. A kikötő környékén 40-50 emelet magas toronyházak vannak, irodaházak és lakóházak vegyesen.

BA-ban már korábban az interneten foglaltam szállást a magyar házban. Elég spártai elhelyezésünk volt, de gyakorlatilag csak alvásra – zuhanyozásra használtuk. A házat Magdi vezeti, aki már Argentínában született, de nagyon jól beszél magyarul és a házában szobákat ad ki csak magyaroknak. Nagyon érdekes, ahogy a felnőtt gyerekeivel „spagyarul” beszél, ötvözve a spanyolt és magyart. Egy székely kaput is adományozott a városnak. A magyarok aktív cserkészcsapatokat tartanak fenn, szombatonként magyart tanulnak a gyerekek.

Egy srác hosszabb ideje nála lakik és érdekes dolgokat mesélt a magyar közösségről.

Előzőleg Montevideoban az egyik kolléga óvott minket attól, hogy Buenos Airesben ékszereket viseljünk, lehetőleg táskát se vigyünk magunkkal, se fényképezőgépet, de még térképet se ajánlatos az utcán nézegetni. Hát mit mondjak, kicsit be voltunk ijedve. Aztán Magdi azt mondta, hogy a forgalmasabb helyeken nyugodtan közlekedhetünk, egy buszjáratot is javasolt, ami végigvisz jóformán minden fontosabb helyen. Mi péntek délután a legközelebbi Avenue-n indultunk el sétálni, értékeket a szálláson hagyva, csak egy kis pénzt vittünk magunkkal váltani, hogy fedezni tudjuk a költségeinket. Borús idő volt, de meleg.

Elsétáltunk a legközelebbi metrómegállóig (kb. 1 km), aztán tovább a botanikus kert mellett, kicsit még betértünk zárás előtt, az állatkertet megkerültük és sötétedéskor visszamentünk a szállásra. Magdi mondta, hogy nyugodtan elmehetünk este is várost nézni, az ő környékük, Palermo meg kimondottan biztonságos (azért a házaknak többnyire az emeleti ablakain is rácsok vannak).

Szombaton reggel a magyar sráctól még kaptunk néhány jó tanácsot. Pl. hogy a buszon csak fémpénzzel lehet fizetni, de ehhez gyűjtögetni kell más helyeken vásárlással fémpénzt, ami nagy kincs BA-ban. Néhány érmét adott is nekünk, hogy legyen egy kis kiinduló tőkénk aprópénzből. Kaptunk tőle egy részletes zsebtérképet is, ami azt is jelölte, hogy hol milyen busz közlekedik és a metrótérképet is tartalmazta.

9-kor indultunk el, de sajnos néhány száz méter után kifordult – ezúttal a bal – bokám és nagyot estem. Itt is, Montevideohoz hasonlóan sok helyen kis kerámia lapokkal burkolják a járdákat, amik aztán töredeznek, billegnek. Gyakorlatilag a járókelőknek folyamatosan a lábuk elé kell nézniük, nem lehet nézelődni. Kolléganőm segítségével visszasántikáltam a szállásra és befásliztam dagadozó bokámat. Azért a városnézésről nem mondtam le, újra útra keltünk. Beültünk egy kávézóba reggeli kávéra, aztán a metróval elmentünk a Plaza del Mayo-ig. Itt áll az un. rózsaszín ház, a városháza. Az előtte levő tér egy része el volt kerítve, hasonlított a Szabadság térre a zavargások idején. A tér egyik oldalán vízágyú állt, de nagyon sokan járkáltak, fényképeztek, mindenfélét árultak a téren. Innen az Obeliszkhez mentünk el, majd két jellegzetes –állítólag az Andrásy útra hasonlító utcán sétáltunk, megnéztük a parlamentet és az előtte levő parkot. Tetszett, hogy sok a park BA-ban. Sok a kutya is. Montevideohoz hasonlóan a kóbor kutyák kivételével szinte minden eb szépen fel van öltöztetve a télre tekintettel (hiába van 14-16 fok). Szegény goldeneket sajnáltam is, biztos melegük volt. Mindenféle divatos kutyaruhát láttunk, kis kapucnisat, argentin zászló mintásat, meg még sok egyebet. Egyébként Budapesten panaszkodni szoktak a sok kutyagumi miatt. Hát BA ebben sokszorosan felülmúlja kis fővárosunkat.

Időnként azért meg-megálltunk tanulmányozni a térképet. Úgy tűnt, hogy ez különösen veszélyes cselekedetnek számít arrafelé, mert egyszer ahogy egy parkban üldögéltünk és azt néztük, hogy merre tovább egy arra sétáló idősebb hölgy figyelmeztetett bennünket, hogy tegyük el a térképet, mert veszélyes, felhívhatjuk magunkra a figyelmet. Szerencsére senki nem volt a környéken. A tangó negyed felé folytattuk utunkat. Helyenként több turistával is összefutottunk, időnként még fényképezni is merészeltünk.

A tangó negyedben számos kávézó, étterem hívogat, mindegyiknek megvan a maga története, hogy melyik híres tangó énekes, zeneszerző járt oda, énekelt ott.

Innen lementünk a rakpartra és az egyre zavartalanabb napsütésben végigsétáltunk a rdokkok mellett az információs irodáig. Mindkét oldalon új épületek, egyik felén alacsonyabb teraszházak, másik oldalon magas felhőkarcolók. Közben megnéztük azt a két hajót is, amik állítólag Kolumbusz valamelyik útjának hajói, de legalábbis azok másolatai már gőz+ vitorlás hajóvá átalakítva.

Az információs irodában beszereztünk áttekintő várostérképeket, majd a közeli természetvédelmi területet vettük célba. Jót napoztunk egy tisztáson, nagyot sétáltunk a térképen jelölt tavak mellett, amiket azonban teljesen benőtt a nád, olyannyira, hogy csak egy helyen látszott ki kicsit a víz.

A parkból távozva egy utcai sütögetőnél ettünk egy nagy szendvicset, amibe csak a sült hús szeleteket tették bele, a többivel – zöldségekkel, szószokkal mi tölthettük meg kedvünk szerint. Evés közben figyeltük a lepotyogott nagyobb kiflidarabokat majszoló zöld papagájokat és egyéb - számomra ismeretlen - madarakat. A közelben kis zenekar játszott az utcán és egy pár táncolt is.

Következőnek busszal a La Boca negyedet terveztük meglátogatni. A buszmegálló felé haladva láttunk egy francia rendszámú lakóautót. Elég kalandos útjuk lehetett ilyen távolba lakóval.
La Boca az a negyed, amiről mindenki azt mondta, hogy ott aztán kimondottan veszélyes letérni a fő turista csapásról. A buszon szinte mi voltunk az egyedüli teljesen fehér emberek. A buszból láttuk a Boca Junior stadionját, majd addig-addig bámészkodtunk, amíg sikerült egy megállóval a turista központ után leszállnunk. Mit mondjak, elég gyanús utca volt, igyekeztünk is visszafelé. Jött egy taxi, de az is csak az utca elejéig vitte az utasait, ott kirakta őket, majd fordult is kifelé.

Szerencsére senki nem támadott meg bennünket, minden attrocitás nélkül elértünk a turistáktól nyüzsgő színes házak közé, ahol a kávéházak, éttermek teraszán zenekarok játszottak, tangó táncosok táncoltak, a turisták fényképezkedtek a táncosokkal, az erkélyekről bábuk nézelődtek, az éttermekbe hívogató cédulákat osztogattak, kirakodó vásárban kínáltak mindenféle ajándéktárgyat. A rendőri jelenlét feltűnő volt. Bejártuk azt a néhány utcát, ami hemzsegett a turistáktól, de tovább nem merészkedtünk. Aztán felültünk egy buszra, hogy azzal hazamenjünk. Jól esett kicsit üldögélni. Közben kezdett besötétedni, mi meg jóval előbb szálltunk le, mint ahol kellett volna. Az utcákon sokan voltak, a járda felét szőnyegeken kirakott portékák árusai foglalták el, elég lassan lehetett haladni. Néztem az árakat, elég kedvezőek voltak. Nem csoda, hogy Montevideoból is sokan oda járnak át pl. ruhákat venni.

6 óra körül értünk a szállásra, ahol kicsit ledőltünk pihenni. Átcsomagoltam a megviselt bokámat, volt nálam valami krém izomhúzódásra, azt is használtam.
8-kor elindultunk esti városnézésre. Metróval bementünk az obeliszkig, onnan elsétáltunk a városháza előtti térre. Az ott levő egyébként fehérre festett – templomot úgy világították meg különböző színű fényekkel, hogy úgy tűnt, mintha egyes részei kékre, mások sárgára, vagy éppen rózsaszínre lennének festve. A templom előtt nagy tömeg ácsorgott és egy fúvós katonazenekar játszott. Mindenki kezében kis zászlók, a zászló ünnepének előzetesébe csöppentünk. A tér másik oldalán beöltözött rohamrendőrök várakoztak, hátha közbe kell avatkozniuk. Lesétáltunk a partra, este is végigmentünk a rakparton. Ekkor már nem csak a bokám, hanem mindkét térdem is fájt. Már visszafelé igyekeztünk, amikor ágyúdörgésre lettünk figyelmesek. Aztán rájöttünk, hogy tűzijáték hangjait halljuk. Igyekeztünk visszafelé, ahogy csak kitelt tőlünk és még időben visszaértünk a főtérre, hogy a parádé második felét lássuk.

A tömeg oszlani kezdett, mi is megindultunk hazafelé. Akkor ért minket meglepetés, amikor a metró lejáratokat zárva találtuk. Már elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan is fogunk hazajutni, de szerencsére elég volt a következő megállóig elgyalogolni, ott már le lehetett menni a metróba. Sokkal tovább már nem bírtam volna menni. Még egy utolsó erőfeszítéssel megtettük az utat a metrómegállótól a szállásig. Nem kellett minket altatni a hosszú nap és a sok gyaloglás után, még a bokám fájdalma ellenére is jól aludtam.

Vasárnap reggel újra útra keltünk. Először Palermo bohém negyedét néztük meg, ami még csak éppen ébredezett, majd a botanikus kertben sétáltunk, helyet kértünk egy macskától egy napos padon és jót pihentünk a kellemesen melengető napsütésben. Innen a japán kertbe mentünk tovább, ahol megint megpihentünk egy kicsit. Végül visszafelé vettük az útirányt, közben kiültünk egy pizzázó teraszára és elvertük utolsó argentin pesoinkat. A napsütést rövid ujjú trikóban élveztük. Amikor a nap elvonult, visszaindultunk a szállásunkra.

Kiderült, hogy már aggódtak értünk, mert előző reggel óta nem láttak minket. Pedig mi este is lementünk a közös nappaliba – étkezőbe, reggel is benéztünk, csak éppen elkerültük egymást a háziakkal.

Magdi vitt ki minket a reptérre, ahova időben kell érkezni, mert elég hosszú procedúra a bejutás. Mi elnéztük az indulás időpontját, ezért egy kicsit túl korán is értünk ki a reptérre, de végül azért csak eltelt az idő az indulásig. A 13 órás repülőút nagyon hosszú volt, de legalább csak egyszer kellett átszállni Frankfurtban. A frankfurti repülőtéren nagyon finomra van beállítva az ellenőrző kapu, szinte mindenkinek becsipog. Nekem a farmer gombom és a bokámon levő fáslit összefogó zihererejztű csipogott be. Még a fáslit is letekerték a lábamról, hátha fegyvert rejtegetek benne. A hosszú úttól fáradtan elég nehezen toleráltam a zaklatást.
Az előző út tapasztalatai alapján folyosó mellé kértük a jegyeinket, hogy legalább fel tudjunk állni, de azt elfelejtettük mondani, hogy ne utolsó sorba adjanak helyet, így aztán oda- és visszafelé is utolsó sorba kerültünk (kifelé a gép legvégébe, vissza az elválasztó rész előtti utolsó sorba) ahol nem lehetett hátrahajtani az üléstámlát, mert nem volt hely. Legközelebb megpróbálok a 32. sorba kérni helyet a vészkijárathoz, mert ott nagy hely van, sőt a pótülésekre még a lábukat is fel tudták tenni az ott utazók. Vasárnap este 20.55-kor indultunk, hétfőn 18.30-kor szálltunk le Ferihegyen.

Itt már csak annyi történt, hogy a csomagom nem jött meg, lemaradt Frankfurtban. Én még szerencsésnek mondhattam magam, mert kolléganőmnek kifelé nem érkezett meg a csomagja, csak két nap késéssel. Addig én adtam neki kölcsön egy kabátkát, mert azért egy szál kardigán csak a repülőre volt elég, a reggeli 8-10 fokban kicsit kevés volt.

Kedden délelőtt kihozták a kóborló csomagomat is, benne a nagy üveg Dulce de Leche-vel (karamell), maté teával és maté készlettel.

Kicsit nehezen megy a visszaállás a rendes kerékvágásba, valószínűleg a szürke, felhős idő, folyamatos eső se könnyíti meg. Szó ami szó, Uruguayban és Buenos Airesben szebb volt a tél, mint itt ez a nyár. 

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.