Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Az út programja jól ötvözte a nagyvárosokat és a természeti szépségeket. Bár id?nként fárasztó volt, de azt hiszem ennyi id? alatt a lehet? legtöbbet tudtuk megismerni Kanadából.

 

Évek óta tervezgettem, hogy egyszer meglátogatjuk barátainkat, akik hat éve élnek Vancouverben. Kanada elég messzi úti cél, nem valószínű, hogy sokszor visszatérnénk, ezért olyan lehetőséget kerestem, amivel Vancouveren kívül is minél többet tudunk ízelítőként látni ebből a hatalmas országból. További szempont volt, hogy nem akartunk túlzottan barátaink terhére sem lenni. Eredetileg lakóautó bérlésben gondolkodtam, amiről végül egyrészt a jelentős költsége, másrészt a nagy távolságok miatti időigénye miatt kénytelen voltam lemondani.

Egy utazási iroda kínálatában találtam egy „fly and drive” ajánlatot Kanadába, ami elég széles, változatos programot kínált és árban is kedvező volt. Próbáltam más barátainkat is megnyerni, hogy utazzunk együtt, de nem volt túl nagy érdeklődés. Vancouverben élő barátnőnknek viszont megtetszett az útiterv, amit átküldtem, neki még nem volt lehetősége arra, hogy a városon és környékén túl Kanadát jobban megismerje. Az utazási iroda rugalmas volt, kicsit át tudtuk alakítani a programot és az igénybe vett szolgáltatásokat is. Eredetileg úgy terveztük, hogy Lacival kettesben utazunk, de kiderült, hogy ha a harmadik fő pótágyon alszik a mi szobánkban akkor csak a repülő és illetékei a felmerülő plusz költség, úgyhogy Balu is velünk jött.

 

Június 22-én reggel 8-kor indult a gépünk, párizsi átszállással Torontó volt az első célállomás. Az átszállásra 1,5 óránk volt, de másik terminálról indult a gép Torontóba, mint ahova Budapestről érkeztünk. Azt gondoltuk, hogy bőven lesz időnk átérni egyik helyről a másikra. Az Air France azonban okozott egy kis izgalmat a számunkra. Párizsban egy külső helyen szállt le a gép, majd 30 percet vártunk a buszra, ami a terminálhoz vitt. Amikor a lépcsőn leértünk egy reptéri ember nem engedett a buszhoz, visszaterelte a csapatot a géphez. Majd az egyik első osztályon utazó nem volt hajlandó felszállni a buszra, végül külön autóval vitték az épülethez. Valaki közben még vissza is ment a gépre, mert ottfelejtett valamit. Mindenesetre amikor a busz elindult velünk már csak 10 percünk volt a következő gép beszállási idejéig. Még egy utas volt a gépen, aki szintén Torontóba utazott tovább, együtt rohantunk végig a repülőtér – felújítás miatt lezárt területekkel tarkított labirintusán. Persze jött még egy check in, majd átvizsgálás is, amin fennakadtam. Még Ferihegyen vettem egy kis üveg vizet már a tranzitban, ami a hátizsákomban volt, én meg el is felejtkeztem róla. Persze kipakoltatták a hátizsákomat. Nem kicsit voltam ideges, örömmel adtam nekik a vizet, majd rohantunk tovább a kapuhoz – ahol aztán várhattunk még 40 percet a beszállásra, mert csaknem 1 óra késéssel szállt fel a gép.

A 8,5 órás repülőút alatt aztán kipihenhettük magunkat.

Barátnőnk gépe a másik irányból egy órával később érkezett. A reptéren beszéltük meg a találkozót, de részletesebben nem fixáltuk, hogy hol. Egy darabig nézelődtünk, aztán a fiúk vonattal átmentek a másik terminálra, ahová Vancouverből érkezett a gép. Szerencsésen egymásra találtak, így máris indulhattunk átvenni a bérelt autót, majd a szállásunkra.

Marinak Kanadából foglalt szállást a párja ugyanazokba a szállodákba, ahol mi is megszálltunk.

Torontóban egy régi villából kialakított szállodában laktunk, a mi szobánk a szuterénban volt, de a két hatalmas ággyal és a fürdőszobával a célnak megfelelt. Én a repülőn megfáztam, egyfolytában prüszköltem, folyt az orrom, úgyhogy némi gyógyszer és tea után egyből lefeküdtem. A többiek elmentek valamit vacsorázni, mangót is vettek, amiből nekem is hoztak, hogy gyorsabban gyógyuljak. Szerencsére másnapra már sokkal jobban voltam és 1-2 nap alatt rendbejöttem.

Mi másnap (június 23) korán keltünk (a 6 óra időeltolódással itthoni idő szerint délben) és a Niagara vízeséshez indultunk, barátnőnk – aki már járt ott – inkább a pihenést választotta. Kb. másfél órás autóúttal el is értünk a vízeséshez és a korai időpontban még nem volt tömeg. Messziről láttuk, hogy füst száll fel egy helyen, amiről kiderült, hogy a vízesés párája. A parkolás nem olcsó mulatság Kanadában, a Niagaránál 20 CAD (4600.- Ft) volt. A szép napsütésben megcsodáltuk a dübörgő vízesést. A hajóval történő megközelítésről lemondtunk, mert szardíniás dobozra emlékeztető módon megtömték a kishajókat, amikkel a vízesés aljáig mentek. Laci nem bírja a tömeget és aki belülre kerül valószínűleg nem is lát sokat, ezért inkább a vízesés mögé vezető alagutat választottuk. Itt is elláttak minket esőköpennyel, mert egy teraszon egészen közel lehet menni a vízeséshez (alattunk hánykolódtak a zsúfolt hajókban), de ott csuromvizes lesz mindenki a fröccsenőcseppektől.

Miután kigyönyörködtük magunkat, a Niagara folyó mellett indultunk visszafelé. Megálltunk az Örvényzúgónál, ahol a folyó szinte 360 fokban visszafordul és vad örvények teszik rendkívül veszélyessé a vizet. Egy drótkötélen függő nyitott kabinban át lehet haladni az örvénylő folyó felett. Mi ezt kihagytuk, de a partról azért megnéztük, hogyan habzik, kavarog a víz, nagy farönköket forgat a folyó.

Továbbhaladva megálltunk a nagy vízerőművet is megcsodálni, majd az Ontario tó partján a folyótorkolatnál levő virágos kisvárosban lementünk a vízpartra. Melegen sütött a nap, jólesett almát rágcsálva a nagy köveken nézelődni. A túlsó part már az USA volt, egy régi erőd védte a torkolatot, ahol időnként egy kis ágyút sütöttek el.

Torontóba visszatérőben az út mentén vettünk még cseresznyét. Délután értünk vissza, előttünk volt még az este. Barátnőnk is csatlakozott hozzánk és elindultunk, hogy megnézzük a CN Towert, ami a világ legmagasabb épülete. A Rogers Centerben éppen koncertre készültek, minden parkoló tele volt a környéken, hiába került 40-50 CAD-ba a parkolás alkalmanként. Egyre nagyobb köröket tettünk, végül a tóparton találtunk egy ingyenes parkolóhelyet. Onnan elég sokat kellett visszafelé gyalogolni, de útközben megnéztük a Music Parkot és a tóparton egy dzsessz fesztiválba is belebotlottunk. Mire a toronyhoz értünk már sötétedett. Olyan jegyet vettünk, amivel először egy 3D filmet tekinthettünk meg, majd egy hullámvasút szimulátor rázkódását, fröcskölését élvezhettük, csak ezt követ?en lifteztünk fel a magasba. A felvonó nagyon gyors volt és az alján is voltak üvegfelületek, ahol látszott, hogyan távolodik alattunk a szilárd talaj. Akinek tériszonya van jobb, ha a lift szilárd falaihoz simulva teszi meg az utat. Mire felértünk besötétedett, de így talán még megkapóbb volt látni minden irányban a város fényeit. Egy szinttel lejjebb a padló egy része üvegből volt, félelmetes ilyen magasságban a „semmi” fölött állni.

Mire leértünk már közel éjfél volt, éppen vége volt a koncertnek a Rogers Centerben, limuzinok sorjáztak és özönlött kifelé a tömeg. A vacsora kimaradt és elég éhesek voltunk már, ezért mi is beálltunk a sorba a hot dogos autóhoz. Pocak tele, indulhattunk a néhány km-es túrára vissza a kocsihoz. Elég későn – vagyis inkább korán – kerültünk ágyba aznap is.

Hogy csökkentsük kicsit az alvás hátralékunkat másnapra (június 24) nem terveztünk korai indulást. Volt még egy napunk Torontóban, ami elég felhősen indult, kés?bb néha az eső is eleredt. Délel?tt a Casa Loma kastélyt vettük célba, amit a XX. század elején Sir Henry Pellatt építtetett, aki a Niagara vízesés áramtermelési célú hasznosításából gazdagodott meg, majd hamarosan elszegényedett, amikor az erőművet minden kártérítés nélkül államosították (milyen ismerős történetL). Érdekes a gótikus stílusban épült, a kor legmodernebb eszközeivel felszerelt kastély. Innen a belvárosba indultunk ahol az Eaton Centre bevásárlóközpontban ebédeltünk, megnéztük az udvarban található XIX. századi anglikán templomot és a mellette levő paplakot. A pláza szomszédságában van a régi városháza.

Az egyik útikönyv érdekes látványosságként említi a régi szeszlepárló környékét, ahol manapság galériák sorjáznak és számos film díszletéül szolgált a terület. Valóban érdekes retro hangulat lengi be a vörös téglás épületeket, kis tereket. Számos galéria és divatos étterem található a környéken, több esküvői csapatot is láttunk, elegánsan öltözött hölgyek tipegtek tűsarkaikon a macskaköveken. Az egyik téren dzsessz hangversenyt adtak. Mi is leültünk kicsit élvezni a zenét és bámészkodni a járókelőkön.

Másnap (június 25) viszonylag korán indultunk tovább Ottawába. Útba esett Kingston közelében a világörökség listán szereplő Old Henry erőd. Elég élesen fújt a szél, de érdekes volt az erőd életének bemutatása. Az udvaron éppen állványokat ácsoltak a Kanada napra (július 1.) készülő parádé nézői számára. Részesei lehettünk az egyetemisták közül toborzott „katonák” gyakorlatozásának. Szerettük volna megnézni még az Upper Canada Village-et is, de az autópályán hatalmas dugóba kerültünk, hát lementünk Gananoque felé, ami egy aranyos város a Szent Lőrinc folyó és az Ontario tó találkozásánál, hajóutak indulnak innen az ezer sziget vidékére. Az időjárás elég hűvös volt, ezért hajózásra nem indultunk, de sétáltunk egyet a városkában és sikertelenül kerestünk egy cukrászdát, ahol egy jó süti mellett megvárhattuk volna a forgalom csillapodását. Végül mégis újra útnak indultunk. Néhány km után kiderült, hogy útépítés okozta a nagy dugót – pedig a kerülő utakat kipróbáló és a kisvárosban is dugót generáló kamionosoktól már mindenféle balesetekről hallottunk. Estére értünk Ottawába, a skanzen már nem fért bele a napba.

Következő napon (június 26) egy nagyon jó helyen reggeliztünk, majd megtekintettük Kanada parlamentjét, a hosszadalmas őrségváltás egy részét és felmentünk a parlament tornyába is körbenézni a kilátást. Délután elmentünk megnézni az előző nap kimaradt Upper Canada Village skanzent, ahol mindent működés közben tekinthettünk meg. Az ajándékboltban helyben készült sajtot, kenyeret és egyebeket is árultak. Az épület előtt láttunk először kis csíkos mókusokat. Rendkívül gyorsan cikáztak, nehéz volt úgy készíteni róluk képet, hogy közben ne mozduljanak be. Sok kép készült mókusfarokról, elmosódott állatkákról. Némileg aggasztott a szállodában az ajtó elé tett újságban látott cikk, ami arról tudósított, hogy a nagy esőzések miatt a Thompson folyó kilépett a medréből és félő, hogy a Trans-Canada Highway-t is járhatatlanná teszi. Az egyik lehetséges út arra vezetett a Sziklás-hegység felé.

Másnap (június 27) induláskor fedeztük fel, hogy a bérelt kocsi orrát kicsit meghúzták – valószínűleg a beparkolásnál, mert a szálloda bejárata előtt kellett hagyni a kocsit, amit aztán a szűk parkolóban valahol leparkoltak, nálunk pedig előző nap nem sérült meg. Nem volt nagy sérülés, csak a festék karmolódott fel, de tartottunk t?le, hogy levonják tőlünk a biztosítás 300 CAD kaucióját. Csaknem fél nap eltelt a reklamációval – ami mint kés?őb kiderült felesleges volt, elérni csak üres ígéreteket tudtunk és végül meg se nézték a kocsit a leadáskor.

Montreal szerencsére nincs messze Ottawától. Megérkezés után a belvárosba igyekeztünk. Megnéztük a Notre Dame bazilikát, majd a csepergő esőben a föld alatti város keresésére indultunk. Olvastam róla, hogy Montreal alatt alapvetően a metro hálózathoz csatlakozva 30 km föld alatti bevásárló – szórakoztató hálózat található. Gondoltam, hogy esőben jobb olyan helyre menni, ahol nem ázunk. Nem volt egyszer? megtalálni. Többeket megkérdeztünk, a legtöbb emberről kiderült, hogy szintén turista és vagy nem is hallott még a föld alatti városról, vagy hallani ugyan hallott már róla, de fogalma sincs hol lehetne oda lemenni. Végül valaki útbaigazított minket, hogy a pályaudvarnál menjünk le az aluljáróba. Amíg barátnőnk betért egy patikába mi találtunk egy tájékoztató táblát, ami szerint az aluljáró, ahol álltunk már a föld alatti város része és egy térkép is volt rajta. Annyira nem volt izgalmas a dolog, hogy sokat bóklásztunk volna az aluljárók rengetegében, kicsit mászkáltunk, aztán a föld fölött visszacaplattunk a szállodába. Marival beadtuk a felmondásunkat, hogy aznapra nekünk elég volt a gyaloglásból. Így aztán kocsiba ültünk és az olimpiai stadion tornyát céloztuk meg. Kanadában minden városban felmentünk valami magaslati helyre, ezt se hagyhattuk ki. Néhányszor körbejártuk a létesítmény komplexumot, hogy a toronyhoz legközelebbi parkolót megtaláljuk. Végül rossz irányba indultunk el és elég sokat kellett mennünk, mire a bejárathoz értünk. A siklóval felmentünk a ferde torony tetejére és a kilátás kárpótolt minket a hosszú sétáért. A New YorkTimes ajánlásából kinéztünk egy éttermet vacsorára – előző nap Ottawában is nagyon bejött az ajánlott reggeliző hely -, ami ráadásul közel is volt a szállodánkhoz. Mi kiszálltunk, a fiúk pedig visszavitték a kocsit a szálloda garázsába, majd csatlakoztak hozzánk. Így mindenki ihatott egy kis bort, a vacsoránál felköszöntöttük Lacit a névnapján. Ajándékként egy rénszarvasfejes nyakpárnát kapott, ami a hosszú hazafelé úton jó szolgálatot tett. Mindenkinek ízlett a vacsora, én lazacot ettem, ami legalább olyan finom volt, mintha én készítettem volna.

Június 28-án Quebec volt a célpont, utolsó állomásunk a keleti partvidéken. Először a belvárosba mentünk be, ahol nagyon tetszettek az erős francia hatást mutató utcák, a Chateau Frontenac, ami Fermont szállodaként üzemel, a citadella, ettünk egy fagyit a Szent Lőrinc folyó partján, majd elindultunk a Szent Lőrinc folyó mentén a Montmorency vízeséshez. Nagyon szeretem a vízeséseket és a 2011-es norvégiai úthoz hasonlóan Kanadában is számos vízeséssel gazdagítottam a „gyűjtemény”-t. Már messziről látszott a Niagara vízesésnél is magasabb zuhatag, amelynek vize barnás árnyalatú volt a magával hozott hordaléktól. A lenti parkolótól kabinos felvonó vitt fel a fenti részre, mi azonban ezt borsos ára miatt kihagytuk. A fiúk nekiindultak gyalogosan és lépcsők, függőhíd segítségével felmentek a vízesés felett átívelő függőhídig. Mi barátnőmmel csak lentről csodáltuk meg a vízesést, a féldrágakövekből és üvegkerámiából készített ékszereket. Barátnőm két fülbevalóval lett gazdagabb. Amikor a fiúk visszatértek felhívták a figyelmünket a közelben bóklászó érdekes állatokra. Máig nem tudom mik lehettek, leginkább mormotára hasonlítottak, de annál kisebb állatok voltak és egyáltalán nem féltek az emberektől, a felettük köröző ragadozó madaraktól viszont alaposan megrémültek és gyorsan menedékbe bújtak.

A hídon átmentünk Orleans szigetére is, ami alapvetően mezőgazdasági terület. Vettünk epret – ami sajnos nem volt olyan ízletes, mint Norvégiában, bár árban hasonló volt – és meglátogattuk a sziget csücskén levő kis faluban a híres csokoládé manufaktúrát is, ahol bevásároltunk mindenféle finom csokiból.

Este egy francia kávézóban vacsoráztunk (szintén New York Times ajánlás) és még elintéztük az internetes helyfoglalást a másnapi Quebec – Vancouver repül?útra.

Június 29-én délelőtt a kiadós reggeli után pihentünk egy kicsit, aztán indulás a repülőtérre, autó leadása (ki se jöttek megnézni, hogy van-e rajta valami sérülés), majd 4,5-5 órás repülőút Vancouverbe, aminek során további 4 óra időeltolódást gyűjtöttünk be. A reptéren barátnőnk párja várt minket és hazamentünk Nyugat-Vancouveri házukba. Barátnőnk megmutatta a házat és ahogy az emeleten kimentünk a hálószobájuk teraszára a mintegy 6-7 m-es füves sávot lezáró és a meredek hegyoldaltól elválasztó alacsony sövény másik oldalán egy maci nézett velünk szembe. Láthatóan nem zavarták az emberek, békésen ennivaló után keresgélt a bokrokon, ha talált valamit azt megette és folytatta útját a szomszédos kert felé. Mi persze teljesen lázba jöttünk ilyen fogadtatástól, de barátnőnk is meglepődött, eddig csak történeteket hallott a szomszéd konyhájába betévedt maciról, aki a frissen sült kenyeret magával vitte távozáskor, vagy a frizsiderben kutató medvéről, amelyik úgy vonult át a szomszéd étkezőjén, nappaliján, hogy semmiben nem tett kárt. Gyorsan riasztotta a szomszédokat, de őket nem aggasztotta különösebben a hátsó kertben legelésző maci.

Remek kilátás nyílik a házból a szomszédos hegyekre, a Vancouver-szigetre közlekedő kompra és tiszta időben látni Vancouver-szigetet is.

Éjszaka elromlott az idő, esni kezdett az eső, ami kisebb-nagyobb intenzitással egész nap folytatódott. Reggelre (június 30) beszűkült a kilátás, eltűntek az öböl túlpartján a hegyek, a komp, a sziget, csak a szürke felhők maradtak. Mivel ezt a napot amúgy is pihen?napnak szántuk a délelőtt eltelt beszélgetéssel, mosással, pakolászással, majd kora délután azért elindultunk a városba. Először az Antropológiai múzeumot látogattuk meg, ami a British Columbia Egyetem területén helyezkedik el és rendkívül gazdag gyűjteménnyel rendelkezik az őslakosok életéről, művészetéről (akiket nem illik „indián”-nak nevezni). Csepergő esőben felkerestük a piacot, ahol finom ebéd-vacsorát ettünk (ki olaszt, ki kínait, de még számos nemzet gyorséttermi ínyencségeiből válogathattunk volna), vettünk még némi gyümölcsöt, majd a még mindig szemerkélő esőben autós városnézésre indultunk. A gőzóránál éppen nem esett, így megvártuk, amíg a Big Ben hangját utánozva zenélt egy kicsit, aztán kocsival körbejártuk a Stanley parkot. Egy helyen mosómedvék jöttek egészen közel a kocsihoz valami élelemben reménykedve és persze itt is rengeteg mókust láttunk, meg vadkacsákat, vadludakat – de ezekkel itthon is lehet találkozni a természetben. Még felmentünk arra a hegyoldalra is, ahova Mari télen síelni szokott járni és remek a kilátás a városra, majd hazatértünk bepakolni, mert másnap reggel indultunk a Sziklás-hegységbe.

Július 1. a Kanada nap, nagy ünnep Kanadában. Ez a forgalmon is meglátszott, mert bár lógott a lába az esőnek, mégis sokan jártak az utakon. Whistler felé indultunk el, ami egy téli sport városka, két nagy heggyel, amelyeknek a csúcsát alátámasztás nélküli kabinos felvonó köt össze. Mi a felvonóra nem mentünk fel, mert többnyire részben, vagy egészben eltakarták a száguldozó felhők, gondoltuk, hogy fentről se látnánk sokat. A városkában viszont részesei lettünk a Kanada nap alkalmából rendezett felvonulásnak, amikor mindenféle csoportok vonultak végig a város főutcáján. Nekem leginkább a vitorlás hajókat vonszoló kocsik tetszettek, amelyek magas árbocának átjutását az utca fölé belógó lufi dekorációkon hangos üdvrivalgás követte a közönség részéről. A menetet egy skót zenekar zárta. Ettünk még egy nagyon finom fagyit a Cow fagyizóban, majd mivel még sok km várt ránk tovább indultunk.

Érdekes dombok, majd hegyek között utaztunk, néha indián rezervátumokat érintettünk, amelyekből nem láttunk sokkal többet, mint kissé rendezetlen házakat és udvarokat. Ahogy haladtunk a kontinens belseje felé egyre kellemesebb lett az id?, még a nap is kisütött. Estére értünk Kamloopsba, ahol a szállodában közölték, hogy két szoba van foglalva a részünkre. Megbeszéltük, hogy mi csak egyet kértünk, mutattam a vouchert is és kértem, hogy ellenőrizzék nem ők tévedtek-e, mert július 6-án, a Sziklás hegységből vissza Vancouver felé még egy éjszakát ebben a hotelben fogunk tölteni. Azt mondták, hogy arra másik rendelésünk van, de erre az éjszakára az utazási iroda két szobát foglalt. Mi csak egyet foglaltunk el, mivel otthon éjszaka közepe volt semmit nem tudtunk már intézni, csak annyit tettünk, hogy írtunk egy e-mailt annak az utazási irodának, ahol mi foglaltunk szállást, hogy nézzenek utána. A szállodában említették, hogy későeste Kanada nap tiszteletére tűzijáték lesz a városközpontban. Barátnőnk átkérte magát egy olyan szobába, ahonnan láthattuk a tűzijátékot. Kicsit messze voltunk tőle, olyan volt, mint amikor a Rózsadomb tetejéről nézzük az augusztus 20-i tűzijátékot, de annál rövidebb ideig tartott és viszonylag kevés különleges petárdát robbantottak a folyóparton.

Július 2-án folytattuk utunkat Jasperbe, ami már a Sziklás-hegység egyik jelentősebb települése, a Jasper Nemzeti Park központja. Egyre magasabb hegyek között autóztunk. Egy autós pihenőhelyen megálltunk falatozni, kiderült, hogy az a Henry Fox parkoló, ahonnan jó rálátás nyílik a Henry Fox hegyre. A parkolóban ismertető táblák mutatták be a csodálatra méltó futó életét (egyik se volt graffittikkel összefirkálva – egyáltalán, Kanadában nem teszik tönkre a vandálok a kitett ismertető táblákat). Itt láttunk először medvebiztos szemeteseket a parkolóban (kis kallantyút kell benyomni, csak akkor nyílik a fém szemetes teteje, hogy a macik ne férhessenek hozzá a tartalmához). Kicsit izgultam is, amikor az úttól távolabb levő piknik asztalnál telepedtünk le a szendvicseinket elmajszolni, nehogy jöjjön egy medve, amelyik megkívánja a finom falatokat. Szerencsére nem jött maci, így folytathattuk utunkat Jasper felé. Egyre magasabb hegyek között haladtunk, egyre több lett a hófedte hegycsúcs, egyre közelebb kerültünk a hóhatárhoz. Érdekes volt, hogy az erdők egészen a hegyek csúcsáig értek, itt még viszonylag kevés volt a sziklás hegyvonulat. Aztán azért ilyenekkel is találkoztunk, a hatalmas sziklafalak kevésbé barátságos képet mutattak, mint a zöld hegyoldalak. A nemzeti park határánál fizet? kapun kellett áthaladni, ahol a Sziklás-hegység egymással összefüggő nemzeti parkjaiban eltölteni szándékozott napok és az utazók száma alapján kellett a díjat megfizetni, a kapott matricát pedig kiragasztani a szélvédőre. Meglehetősen nagy papírlapot kaptunk, helyezgettük ide-oda, hogyan veszi el a legkevésbé a kilátást. Végül a szélvédő tetején vízszintesen helyeztük el, a további kapuknál tekergethették a nyakukat az ellenőrök, hogy el tudják olvasni az érvényességét. A nap folyamán folyamatosan javult az időjárás, délutánra, amikor Jasperben a szállásunkra értünk már a nap is kisütött. Nem is foglalkoztunk hát a kipakolással, hanem amikor kiörvendeztük magunkat, hogy apartman szállást kaptunk berendezett konyhával, étkezővel mindjárt a közeli Maligne-kanyon felfedezésére indultunk. Amíg barátnőmmel bejelentkeztünk a fiúk lelkesen számlálták egy tehervonat vagonjainak számát. Kanadában jóformán csak tehervonatokat láttunk, ezek viszont elképesztően hosszúak voltak. 90-100 vagon közötti volt az átlag, de egyszer megszámoltunk egy 216 vagonosat is, igaz, hogy ezen kb. 50 vagononként egy-egy mozdony segítette a haladást. Ha sorompót kapott valaki bátran letáborozhatott, mert 10-15 percig is eltartott, amíg a vonat áthaladt az átjárón.

A Maligne-kanyon mindjárt elsőre jó választásnak bizonyult, hatalmas erővel zúdul le a víz a helyenként 50m mély sz?k kanyonban. Már esteledett, nem voltak sokan, nem mertünk elkóborolni a kijelölt útról, nehogy medvével fussunk össze. A hátizsákra és a fényképezőgép tokjára feltettük a medvecsengőt is (amiről egy későbbi előadáson megtudtuk, hogy túl kicsi a hatótávolsága, hogy elriassza a macit), igyekeztünk folyamatosan és hangosan beszélni, csatlakozni másokhoz, hogy nagyobb csoportban menjünk. Medvével nem találkoztunk, de egy darabig kísértük a kanyon mellett vezető utat, majd visszafordultunk. Ekkor már sötétedett, úgy döntöttünk, hogy a mellékút végén fekvő Maligne tóhoz másnap megyünk el. Visszafelé egyszer csak néhány vészvillogóval parkoló autót láttunk az út szélén. Kiderült, hogy érdemes figyelni arra, ha valaki félreáll, mert ott valószínűleg valamilyen vadállatot lehet látni. Ebben az esetben egy nagy nőstény jávorszarvas legelt az út mellett. Mi is megálltunk, megcsodáltuk a hatalmas állatot, készítettünk fényképeket, majd tovább indultunk. Jasperben még bevásároltunk és jó kis vacsorát ütöttünk össze az apartmanban.

Másnap (július 3) zuhogó esőre ébredtünk. Azért útra keltünk, először ugyanazon a mellékúton, ahol előző nap jártunk. Sajnos az esőben nem volt olyan ragyogó a Medicine tó, mint amilyen fényképeket láttam róla, de érdekes, mert nyáron egy hatalmas tó, ami nyár végén, ősz elején szinte teljesen eltűnik. A víz a kevésbé csapadékos időszakban elszivárog a tó alatti barlangrendszerbe. Aztán tavasszal jön a hóolvadás és a tó medre ismét megtelik. A kiépített út a Maligne tóig tart, ahol jó időben nagy élmény lehet kenut bérelni, vagy a tavon közlekedő hajóval tenni egy kört. Az eső kitartóan esett, ezért csak az étterem – ajándékbolt együttest látogattuk meg, annak eresze alól néztünk ki a tóra.

Ahogy az úton visszafelé haladtunk előttünk megint néhány autót láttunk ácsorogni, erdőőrök irányították a forgalmat. Elmondták, hogy a bokrok kötött egy nagy hím jávorszarvas járkál, azt csodálják. Sikerült nekünk is megpillantani és a haladási irányában elé vágva nagyon jó felvételeket készíteni a hatalmas agancsos állatról. Jasperbe visszaérve a nemzeti park keleti régiója felé fordultunk. Megálltunk a Talbot tó partján, itt már nem esett az es?, de a felh?k még eltakarták a nagy hegyeket. N agyon tetszik, hogy a parkolókban számos ismertet? tábla található. A Talbot tó parkolójában az erdőkről mutattak be ismertetőt. Eddig mindig azt hittem, hogy az egyforma, szép sudár feny?kb?l álló erd? az egészséges erdő. Az ismertető táblákról az derült ki, hogy az ilyen erdő nagyon sérülékeny. Az a jó, ha vannak leégett területek, mert ez megújítja az erdő, vannak beteg fák, mert a kártevők az öreg, védekezni képtelen fákat támadják meg. A nemzeti park bejáratánál kapott prospektus említett egy régi szőrme kereskedelmi központot, a Jasper House Nemzeti Történelmi helyet, amit szerettünk volna megnézni, de nem sikerült megtalálnunk. Megnéztük viszont a Miette meleg vizű forrásokat, amire fürdő települt. Fürdőruha nem volt velünk, ezért csak bekukucskáltunk a 9-10 fokos hőmérsékletben fürdőruhában flangáló emberekre. Kicsit hihetetlen volt, hogy 40 fokos hőmérsékletű a víz, mivel alig látszott, hogy párolog. Itt is sok mókus szaladgált mindenfelé.

Visszafelé az úttól távolabb Laci látott néhány barna medvét, de sajnos a forgalom miatt nem tudtunk megállni tanulmányozni őket. Mivel még nem volt késő és másnap egy viszonylag hosszú, látnivalókkal tele út várt ránk ellátogattunk még az Athabasca vízeséshez is. Késő délutánra már egész kellemes lett az idő, csak néha csöpörgött az es?. A vízesés nem volt messze a f?úttól, az Athabasca folyó a gleccserfolyók jellegzetes opálos vizével zúgott lefelé a sz?k kanyonon, hogy néhány szinttel lejjebb folytassa útját. Helyenként medencét vájt ki a sziklákból, ahol sisteregve kavargott a víz, máshol szikláról sziklára ugrálva haladt gyors útján lefelé. Úgy terveztük, hogy visszafelé másik úton megyünk, de arra az volt kiírva, hogy nagyon rossz minőségű, hát inkább letettünk róla. Az országúton felfigyeltünk néhány út szélén vészvillogóval parkoló autóra és már tudtuk, hogy ez azt jelent, valamilyen vadállat van az út közelében. Ezúttal egy fekete medve keresett élelmet az út mellett, mindössze 8-10 méterre a forgalmas f?úttól. Bokorról bokorra haladt, felforgatta a köveket, ahol talált valami csemegét azt elfogyasztotta, majd ment tovább. Egyszer csak meggondolta magát és az előttünk álló autó felé vette az irányt. Gondolom kicsit megrémültek a lehúzott üveg? ajtóból fényképező utasok. A maci aztán komótosan megkerülte hátulról az autót és éppen előttünk átkelt a f?úton, majd a túloldalon bevette magát a bokrok közé. Oldalán jó részen rövidebb és világosabb volt a bundája, lehet, hogy valami korábbi sérülés nyomaként.

Július 4-én Jasperből Lake St. Louis-ba utaztunk végig az Icefield Parkway-n. Nem igazán nagy távolság, csak 235 km, de annyi látnivaló van az út mentén, hogy annak ellenére, hogy nem mindenhol álltunk meg az egész napot úton töltöttük. Szerencsére ezen a napon nem esett az eső, sőt sokszor a nap is kisütött, ami a sötétkék égbolttal még szebbé varázsolta a vidéket. Első megállónk Jaspertől 54 km-re a Sunwapta vízesés volt. Az út mentén lépten-nyomon parkolók biztosították, hogy az utazók kedvükre gyönyörködhessenek a fantasztikus, változatos hegyvidékben. Egy helyen hegyi juhokat láttunk legelni a hegyoldalban az országút mellett. Néhány nőstény és kicsinyeik kerestek táplálékot a köves terepen, amibe úgy beolvadtak a színükkel, hogy a fényképeken alig lehet kivenni az állatok körvonalát.

Az Athabasca gleccser nyelve az Icefields Parkway közelében ér véget, ezért itt felsétáltunk az egyre erősödő hideg gleccserszélben a gleccser aljáig. Nemsokára elhagytuk a Jasper National Parkot és átléptünk a Banff National Park területére.

A Peyto tónál a parkolóból meredek országút vezetett fel a mozgássérült parkolóba, ahonnan már könnyű sétával elérhető volt a tó. Visszafelé megtaláltuk az erdőben vezető ösvényt is, ezen tértünk vissza a parkolóba. A napsütés, közel 22 fokos h?mérséklet ellenére a parkoló szélén még nagy hókupacok voltak és az erdőben is láttunk elvétve hófoltokat. Innen már csak 42 km volt hátra Lake Louise-ig. Megnéztük a Bow tavat is és megcsodáltuk a hatalmas Bow gleccsert, valamint a Crowfoot gleccsert, amelynek sajnos az „ujjai” kezdenek elolvadni és eltűnni. Útközben két alkalommal is láttunk az út mellett fekete medvét. Mindegyiket nagy csoportosulás figyelte az út mell?l. Sokan ki is szálltak a kocsiból és kisgyerekekkel egészen megközelítették az út menti bokrokban lakomázó macit. Ez a medvék kiszámíthatatlan viselkedése és gyorsasága miatt meglehetősen felelőtlen viselkedés.

Viszonylag későn értünk Lake Louisba, éppen csak kipakoltunk már mehettünk is egy aznap esti előadásra a grizzly medvékről. Érdekes volt, ahogy bemutatták az életüket és kaptunk ismertet?t arról is, hogy mit kell tenni, ha medvével találkozunk a természetben.

Másnap (július 5) még Lake Louisban volt szállásunk, ezért ezt a napot a környék bejárására fordítottuk. Reggel első utunk a közeli Louis tóhoz vezetett, ami egy szép, hegyekkel körülvett kék viz? tó. Csónakokat is lehetett bérelni, de mi csak sétáltunk egyet a tó partján és egy békés szegletben kiültünk a tópartra sütkérezni a kellemes napsütésben. Innen a közeli Moraine tóhoz látogattunk el, amit tíz 3000 méternél magasabb, havas hegycsúcs vesz körül. Lake Louisba visszatérve Banff felé folytattuk utunkat, de nem az autópályán, hanem egy mellékutat, a Bow Valley Parkway-t választva. A Banff előtt nem sokkal található Johnston kanyont és vízeséseit szerettük volna megnézni. Jó utat választottunk, nagyon szép tájakon vezetett és lehetőségünk volt helyenként félreállni, nézelődni. A Johnston kanyonban barátnőmmel mi csak az alsó vízesésig mentünk fel, aztán visszatértünk a kanyon kiinduló pontjához és ott fagyiztunk, amíg vártunk a fiúkra, akik viszont felmentek a felső vízesésig. A képek alapján érdemes volt felmászniuk. Lake Louis felé visszaúton ismét láttunk egy szép nagy jávorszarvas bikát, az agancsa alapján 7 éves volt, kicsit fiatalabb, mint a Maligne kanyonnál látott példány. Még éppen id?ben értünk vissza Lake Louisba, hogy felvonóval fel tudjunk menni a hegytet?re. Kabinok és ülőszékek váltották egymást, mi a libegős megoldást választottuk, hogy jobban lássunk. Ez azért volt érdekes, mert a felvonó a grizzly medvék rezervátuma felett vezet el. A területen egyébként sípályák és túraútvonalak találhatók, de az egész hatalmas területet körbekerítették elektromos kerítéssel. Ahogy felfelé haladtunk a lefelé tartók jelezték, hogy a 13. oszlopnál egy grizzly medvét láttak. Fényképezőgépek beélesítve, tényleg ott legelészett jobbra alattunk egy szép nagy barna maci. Bár alapvetően növényevő, de azért jobb volt biztos távolságból találkozni vele. Teljesen olyan volt, mint egy hatalmas teddy maci. Nem sok időnk volt a hegytetőn körülnézni, mert már nem sokáig járt a felvonó, meg szerettük volna lefelé is megnézni a macit, hát kis körülnézést követően elindultunk lefelé. Addigra a medve a felvonó másik oldalára költözött át élelmet keresni.

Július 6-án elindultunk vissza Vancouver felé. Azért még útba ejtettünk néhány nemzeti parkot. Először a Yoho Nemzeti Parkon keltünk át, ahol megnéztük a spirális vasúti alagút építésének történetét bemutató kiállítást egy parkolóban, majd kitér?t tettünk a Yoho Valley Roadra, hogy megnézzük a Takakkaw vízesést. Ez az egyik legmagasabb vízesés Kanadában, érdekessége, hogy ahogy felülről elindul kis távolság után egy kiugró sziklán megtörik a hatalmas víztömeg és onnan zúdul alá. Szép napos délelőttön értünk a vízeséshez. A parkolóban valami madárcsicsergést hallottunk, amiről kiderült, hogy nem madár, hanem kis rágcsáló (talán kolumbiai földi mókus) adja a hangot, ami két lábra állva nézelődik a járata előtt. Egészen közel lehetett hozzá menni, csak azért nem simogattam meg, mert tartottam tőle, hogy esetleg megharap. A vízesés után még egy helyen letértünk a főútról, az Emerald tóhoz. Szép hegyi tó volt, egy kis szigetre, ahol üdülőházak és egy tóparti teraszos vendéglő állt hídon lehetett átmenni, a környező hegyekből egészen a tóig nyúltak le a rendszeres lavinák nyomai. Találkoztunk két golden retrieverrel is, már nagyon hiányzott Selymi, helyette ők kaptak simit. A Yoho Nemzeti Parkot követően a Glacier Nemzeti Parkon haladtunk át Kamloops felé. Gyönyörűek a havas hegyek, gleccserek, jó lett volna még kalandozni errefelé. Legalább a Rogers hágónál megálltunk, ott ebédeltünk, megnéztük az ismertetőtáblákat és megcsodáltuk a remek kilátást. Kamloopsban ezúttal is problémán k volt a szállodával, ezúttal nem találtak foglalást a nevünkre. Szerencsére a recepciós emlékezett ránk és hogy néhány nappal korábban megtalálta a foglalásunkat erre a napra. A szálloda tele volt, egy olyan szobát adtak, ami nem sokkal korábban még dohányzó szoba volt, a tömény dohányfüst mindenbe beivódott, elviselhetetlen volt a büdös, hiába próbáltunk szellőztetni, a légtisztító és a függönyökre permetezett légfrissítő se segített a helyzeten. Barátn?nk reklamálására végül kaptunk egy másik szobát. A sok herce-hurca eredményeként már esteledett, amikor a városba indultunk Először megnéztük a nevezetességként emlegetett régi vonatot, aztán a partmenti parkot, ahol koncerteket szoktak tartani, de aznap éppen nem volt. Balu már kezdett éhes lenni, ezért elkezdtünk pizzériát keresni. Az első olasz étteremben csak pasták voltak, pizza nem, de a főúton nem messze találtunk egy pizzériát, ahol nagyon finom pizzákat ettünk és a kiszolgálás is nagyon kedves, figyelmes volt.

Július 7-én már csak néhány száz km volt hátra Vancouverig. Eleinte csak alacsony bozóttal borított dombok között haladtunk, egy út menti étteremnél álltunk meg a nagy melegben egy fagyira, majd a Fraser kanyonban a Pokol kapujánál. Ez a legkeskenyebb része a kanyonnak. Az áradások miatt a szokásosnál is több víz hömpölygött a folyóban, a kanyonban meghaladta az 50 métert a víz mélysége. A Pokol kapujánál kabinos felvonó vitt le a partra, ahonnan át lehetett menni egy hídon a zuhatag felett, a lazacok növekedéséről mutattak be filmet, aranyat lehetett mosni.

Nem messze a Pokol kapujától az új híd közelében ívelt át a folyón az 1900-as évek elején épült Alexandra híd. Ma már a híd túlpartján benőtte az utat a természet. A hídon a Pokol kapujánál levő hídhoz hasonlóan acélrácsos járófelületen lehet átjutni, alatta látszik a hömpölygő folyó. Nem igazán tériszonyosoknak való hely.

Hope után még letértünk megnézni a Menyasszonyi fátyol vízesést. Gyönyörű esőerdőben haladtunk felfelé hatalmas ősfák között a vízesésig, ami tényleg úgy omlott alá a sziklákon, mint egy fodrozódó hosszú menyasszonyi fátyol.

Vancouverbe már sötétedéskor érkeztünk, barátnőnk párja ínyencfalatokkal várt minket vacsorára. A teraszon vacsoráztunk, ezúttal nem jelent meg medve a kertben.

Vancouverben még két verőfényes nap várt ránk. Július 8-án sűrű volt a programunk. Először a Capilano függőhídhoz látogattunk el, ami a város hegyvidéki részén egy szurdokot ível át. Egyik oldalán kertvárosi környezet, másik oldalán 1500 éves óriásfákkal esőerdő található, ahol a fák törzséhez erősített emelt szinten lehet körbejárni. Visszatérve a függőhídon a túloldalra a sziklafal mellett vezető keskeny pallókról nézhettünk le a mélybe, Egy helyen üveg padlójú kilátóhely növelte az adrenalin szintet, bár az üveg (vagy inkább plexi) már nem volt teljesen átlátszó a karcolásoktól. Ezután nagy kabinos felvonóval felmentünk a hegyre, ahol először a vadon él? madarakról, majd a több éve a hegyen élő két grizzly medvéről szóló filmet néztük meg (két elárvult medvebocsnak alakítottak ki elkerített élőhelyet a hegyen), majd élőben is megnéztük az időközben felnőtt macikat. A nagy melegben éppen a vízben hancúroztak. Ezután egy favágó bemutatót néztünk meg, majd egy ragadozó madár bemutatót. Mindkettő nagyon érdekes volt. Sokszor be kellett húzni a nyakunkat, a madarak olyan közel repültek el a fejünk felett. Egy libegővel még feljebb mentünk a hegyoldalban, ahonnan remek kilátás nyílt a városra, bár nagyon párás volt a levegő. Később kiderült, hogy nem csak pára volt, hanem füst, amit az USA-ban tomboló erdőtüzektől sodort oda a szél. Elmentünk még a Stanley parkba, készítettünk képeket a hídról, a belvárosról, a totemoszlopokról. Hazafelé a parti úton mentünk, ahol egy parkban éppen hangversenyt tartott West Vancouver amatőr fúvószenekara. A közönség a f?ben ült plédeken, vagy kempingszékeken, néhány gyerek a part menti vízben pancsolt (bár a víz egyáltalán nem volt meleg, talán 18-19 fokos lehetett). Nagyon élvezetes volt a hangverseny, a karmester humorosan mutatta be a számokat.

Másnap, július 9-e, hétfő az utolsó napunk volt Kanadában. Reggel többszöri próbálkozás után sikerült helyet foglalni a hazafelé repülőút Vancouver – Toronto és Toronto – Párizs szakaszaira. Ezt követően a parti úton elmentünk a kompkikötőbe, ahonnan Vancouver szigetre indultak a kompok, majd egy olyan öbölbe, ahol a közeli szigetre csak apálykor lehet átjutni. Barátnőnk mondta, hogy búvárkodni is szoktak az öbölben. A parton plakát hívta fel a figyelmet, hogy ha valaki bébi fókát talál, azt ne piszkálja, mert az anyja sokszor egyedül hagyja, amíg élelmet keres. Ahogy nézelődtünk, egyszer csak Laci felfedezte, hogy valami kimászott a szigetre. Gondoltuk, hogy hátha kisfóka. A fiúk nekiindultak a szigetre a nagy köveken, mi nem kíséreltük meg a nyaktörő átkelést, de a partról mi is láttuk a kisfókát. Laciék sok képet és videot is készítettek róla. Néhány ember kiabálása elriasztotta a bébifókát és visszacsusszant a vízbe. Nem sokkal később felfedeztük, hogy egy parányi szigeten várja a mamája, a kisfóka hozzá úszott és kimászott mellé a sziklára. Nem is számítottunk ilyen csodálatos élményre.

Utunk ezután a belvárosba vezetett. Nem hagyhattuk ki Vancouverben se, hogy felmenjünk egy toronyba, ahonnan körbe lehet tekinteni a városon. Nagyon tetszett nekem mindenhol Kanadában a nagyvárosokban is a sok zöld. Egy szúk belvárosi részt kivéve, ahol toronyházak sorakoznak, általában kertvárosi jellegűek sok-sok zölddel a települések. Ezt követte még egy utolsó ajándékvásárlás, a gőzóra meghallgatása, majd a kínai kertet néztük meg, amely oázisként búvik meg a kínai negyedben. Egy finom hamburger után ismét a Stanley parkba tartottunk, ahol hétfőnként skót táncházat tartanak. Ezen a hétfőn szerencsénk volt, élő zenekar szolgáltatta a zenét a táncházhoz. Barátnőnk és Laci is beálltak a táncosok közé amikor az egyszerűbb figuráknál a közönség is részt vehetett a táncban.

Innen már hazamentünk, mert még be kellett pakolni, másnap reggel ½ 7-re kint kellett lennünk a repülőtéren. Aztán kezdetét vette a hosszú utazás hazafelé.  

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.