Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám
Még egy kis Toszkana - korábbi lakóautós útjaink 2004 ősz

Olaszországban az évek során már sokfelé jártunk, néhány toszkán várost is érintettünk, hiszen Firenze, Pisa, Siena nem maradhatnak ki annak, aki bejárja Olaszországot.
Egy szlovák kollégám említette néhány éve, hogy Toszkanában egy falusi vendéglátásra berendezkedett házban töltötték a szabadságukat barátaikkal és nagyon élvezték. Nem igazán értettem, mert mi addig inkább a tömör nyaralások hívei voltunk, igyekeztünk mindent megnézni, amit csak lehetett egy-egy úton. Aztán változtak a mi szokásaink is, meg elolvastam Frances Mayes-től a "Napsütötte Toszkána" című könyvet és attól kezdve mindenképpen be akartam barangolni Toszkanát. Kényelmesen, nem sietve, kiélvezve a pillanatot, a hangulatot. Első toszkanai utunkra 2004 őszén indultnk, október végén, november elején. Balu fiam akkor 10 éves volt, de annyira megtetszett neki is Toszkána, hogy egy füzetbe minden nap leírta, hogy merre jártunk, aztán itthon fényképeket is ragasztott a leírásokhoz. Mottót is fűzött hozzá valahonnan: "Az élet egy híd. Kelj át rajta, de ne építs házat rá." Talán a sok-sok szép percet, múló pillanatot, megfoghatatlan élményt akarta vele kifejezni.
Az első éjszakát valahol Velence előtt egy autópálya parkolóban töltöttük. Eredetileg este szerettünk volna kicsit körülnézni Velencében, ahol már néhány éve nem jártunk, de szakadt az eső egész este és éjjel. Másnap délelőtt futottunk be a Velencébe vezető híd előtti hatalmas parkolóba, ahol lakóautók számára is elkerítettek egy részt. Nem emlékszem már az árára, de arra igen, hogy nagyon drágának találtuk és úgy döntöttünk, hogy napközben megnézzük a várost, aztán este tovább indulunk és megint keresünk egy kellemes autópálya megállóhelyet éjszakára.
Fújt a szél és az előző napi eső, meg a szél miatt elöntötte a víz Velencét. Október végén már nem volt nagyon meleg, de bizony sokan mezítláb, feltűrt nadrágszárral lábaltak át a vizen. Velencében felkészültek az ilyen eseményekre, mindenhol lehetett kapni hosszú nylon zacskókból készült csizmákat, amiket a cipőre húzva száraz lábbal lehetett végigjárni az utcákat. Mi nem akartunk mezítlábazni, de úgy gondoltuk, hogy csizmát is csak akkor húzunk, ha elkerülhetetlen. Így aztán elég sokszor vissza kellett fordulnunk és másik utat keresni, mert a kis sikátorokban és a szélesebb utakon is a lagúnák mellett sokszor vizes akadályokba ütköztünk. Megnéztük, hogy milyen zsilipekkel igyekeznek megakadályozni, hogy a boltokba befolyjon a víz (többnyire sikertelenül), hogyan szivattyúzzák ki a házakból a vizet és kisebb-nagyobb kerülőkkel nagyjából bejártuk a várost. A Szent Márk téren és még néhány helyen fából épült megemelt járdákon tolongott a nép, csodáltam, hogy nem pottyant néhány ember a vízbe. Láttunk pantomimest, Selymi a japán turisták egyik kedvenc velencei látványossága lett, egy egész busznyi japán turista lefényképeztette magát Selymivel (már komolyan gondolkodtunk rajta, hogy pénzt kellene szedni ezért az egyedi velencei látványosságért).
Délutánra megváltozott a szélirány és visszavonult a víz az utcákról. A boltok kinyitottak, mindenhol takarították a víz nyomait. (Szerintem nálunk a KÖJÁL legalább egy hétig nem engedné működni az üzleteket, éttermeket egy ilyen elöntés után, amikor a csatornákból is visszafelé áramlott a víz, de ott mihelyt eltakarodott a víz és felmosták nagyjából a nyomait ment tovább az élet, mintha mi se történt volna.) Balu egyszer majdnem elveszett, mert úgy elbámészkodott egy üvegműves műhelyében. Nagyon tetszett neki, ahogy a kis üvegfigurákat készítik.
Estefelé a lakóhoz visszatérőben még megcsodáltunk néhány nagy kompot és utasszállító hajót a kikötőben. Kicsit kellett törni a fejünket, hogy hol és hogyan is kell a parkolóban fizetni, hogy felnyíljon a sorompó, de végül sikerült megoldanunk ezt is. Tovább indultunk Toszkana felé. Bologna előtt aludtunk egy autópálya parkolóban.
Másnap tovább indultunk a Bologna - Firenze autópályán. Egy parkolóban megálltunk kutyát sétáltatni, kilátásban gyönyörködni, de mielőtt tovább indultunk volna hatalmas zivatar csapott le ránk, jégesővel kísérve. Amikor már jó ideje nem akart elvonulni úgy döntöttünk, hogy tovább haladunk. Jól tettük, mert hamarosan kiértünk a zivatar zónából, sőt, mire lekanyarodtunk az autópályáról már a nap is kezdett kisütni. Azért az esőtől még csúszós lehetett az út, mert egy csúnya motoros balesetet láttunk. Nemrég történhetett, mert mentő, rendőrség még nem volt ott, de már jónéhányan összejöttek szegény motoros körül, aki mozdulatlanul feküdt az út mentén.
Úgy döntöttünk, hogy ezen az úton nem megyünk be a nagy városokba, Firenzébe, Sienába, hanem a kisebb várorokat vesszük célba. Elsőként a Firenzétől észak-nyugatra található Pratoba tértünk be. A belváros fallal körülkerített belvárosában sétáltunk, megnéztük a dómot és néhány palotát. Olaszországban általában nem sok feketével találkozni, Pratoban viszont egy kiterjedt negyed található, ahol a néhány turistán kívül vcsak feketékkel találkoztunk, a boltok külön rájuk szakosodott szolgáltatásokat kínálnakl (pl. fekete fodrász). A városka egyébként szinte kihalt volt.
Következőként Pistoiába tértünk be. Útközben rengeteg kertészetet láttunk az út mentén, formára nyírt bokrokat, mindenféle növényeket kínáltak. Pistois tekintélyes múltú középkori város, ahol valaha híres fegyverkovács műhelyek működtek. A pisztoly is erről a városról kapta a nevét. Mivel éppen akkor volt halottak napja, a dóm altemplomában gyertyát gyújtottunk a halottaink emlékére. Estére kicsit hűvös lett, a szél is fújt, az eső is eleredt. Követtük a táblákat, amik a lakóautó szervizállomást mutatták és rá is találtunk a sportpálya mellett egy külön parkolóban. Még éppen befértünk a sok olasz és egy-két német lakóautó közé.
Másnap délelőtt Vincit kerestük fel. Igen, van köze Leonardo da Vincihez, apja itt volt földbirtokos, ő maga pedig egy közeli tanyán született. Ide is ellátogattunk az olajfák között vezető ösvényen, előtte azonban még megnéztük mindkét Leonardo múzeumot. Roppant érdekesek voltak, ahogy Leonardo ötleteit a korabeli rajzok alapján rekonstruálták és modellezték. Volt ott búvárruha, daru, szövőszék, bicikli, repülő, helikopter, ágyúk, fúrógép, szélsebesség mérő és még sok minden más érdekes szerkentyű.
Már estefelé értünk San Miniatoba, ahol felmásztunk a dombtetőn álló toronyhoz (II. Frigyes tornya). Itt némi gondba kerültünk a parkolással. Éjszakára kerestünk már helyet, amikor bekeveredtünk egy nagy parkolóba vezető útra a város alatt. A parkolónál sorompó működött és talán nem lehetett ott éjszakázni, mindenesetre mi úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Cskahogy megfordulni nem lehetett, a kanyargós és meredek úton vissza kellett tolatni a sorompótól, hogy ki tudjunk szabadulni. Valahol Castelfiorentino után egy lakótelep szélén található lakóautó szervizállomásnál aludtunk. Itt nem volt más lakóautó rajtunk kívül. Az út egyik oldalán már a földek kezdődtek, másik oldalán több szintes lakóépületek voltak. Reggel viszont teherautók jöttek rakodni, úgyhogy viszonylag korán odébbálltunk.
Kellemes napsütéses őszi időben folytattuk utunkat Certaldoba. Ez Boccaccio városa, amit már a másik (2006-os) toszkanai útleírásban is említettem. Egy lakóházakkal körülvett téren parkoltunk, ahonnan elég sokat kellett a hegytetőn álló régi városig sétálni, de nem volt nehéz megtalálni, mentünk toronyiránt. A város sajátossága, ami más toszkán városokra is jellemző, hogy olyan löszös, agyagos dombra épült, ami folymatosan erodál. A domb tetején levő templom egy része le is omlott egy földcsuszamlásnál. Toszkanában gyakoriak az olyan városok, amelyek időzített bombának tekinthetők, egyik-másik részük házakkal, templomokkal bármikor lecsúszhat az alatta levő szakadékba. Szerpentinen mentünk fel és a felvonó melletti lépcsősoron lefelé. Már Vinciben is láttuk, hogy folynak az előkészületek az olajbogyó szürethez, terítették ki a hálókat az olajfák alá. Certaldoban már szüretelőket is láttunk, bár ez alighanem korai időpont volt még az olajbogyó szürethez.
Jellemző ránk, hogy csak akkor jutott eszünkbe, hogy jó lett volna magunkkal vinni a GPS-t, amikor már vagy harmadszor fordultunk vissza, mert nem jófelé kerestük a lakóautót. Közben rátaláltunk a kijelölt lakóautós helyre is, de mi nem ott hagytuk a kocsit. Végül szerencsére azért visszataláltunk a kiindulási helyre és San Giminano felé folytattuk utunkat. Egy ideje szokásommá vált, hogy ha megyünk valahova megnézem, hogy ott mi szerepel a világörökség listáján, mert azok biztos, hogy érdekes, szép látnivalók. Há San Gimignano szerepel ezen a listán. Gönyörű toszkán tájon vezetett a kacsakaringós, de kiváló minőségű út. A fák már színes őszi ruhájukat öltötték magukra, a nap melengetően, de már nem égetően sütött, a dombtetőkön álló tanyákhoz ciprussorok vezettek, idilli és békés volt a táj. San Gimignano tornyait már messziről észre lehet venni. A városka - a többi toszkán városhoz hasonlóan - egy dombtetőn helyezkedik el. A középkori 50-70 toronyból, amik a régi nagy családok vetélkedésének tanúi mára már csak 13 maradt meg. Érdekes építmények ezek a magasba törő vaskos lakótornyok, amik védelmi erődként is szolgáltak és az építő család hatalmát is szimbolizálták. A városfalról remek a kilátás a környező toszkán tájra. A városba vezető egyik kapu közelében álltunk meg. Ez volt az első hely, ahol a késő őszi időpont ellenére nyüzsögtek a turisták. Valószínűleg San Gimignanoban mindig sok a látogató (ha valaki az ellenkezőjét tapasztalta nyugodtan cáfoljon meg és azt is monja meg, hogy mikor van holtszezon, mert a nagy tömeg kicsit megnehezíti a város igazi középkori hangulatának felidézését). Mi elbarangoltunk a turisták által kevéssé látogatott utcácskákba is, ahol jobban lehetett látni a város lakóinak mindennapi életét. Nagyon tetszettek az ötletes zacskók, amiket a kutyapiszok összegyűjtésére tettek ki az út mentén több helyen is tartókba. Feltankoltunk, mert ezzel valóban kényelmesen fel lehet takarítani négylábú barátaink után, ha véletlenül éppen városi utcán jön rájuk a szükség.
San Gimignano után nem találtuk meg a jelzett lakóautós helyet, illetve csak egy kempinget leltünk, oda viszont nem akartunk bemenni. Így aztán továbbmentünk Volterra felé. Volterrában a buszpályaudvarnál tudtunk éjszakázni. Más lakóautók is voltak ott, a buszpályaudvar meg úgy tűnt, hogy talán nem is üzemel. A hegytetőn álló városba kétszer is felmentünk. Először este, majd másnap délelőtt is. Volterra ősi város, már az etruszkok idejében is lakott település volt. Itt is jellemző, hogy az esőzés hatására a dombok omladoznak, ezért veszélyben vannak a szakadék szélén álló házak. Volterra az alabástromból készített tárgyakról is híres. Esti sétánk során sokáig nézegettük, ahogy egy műhelyben alabástrom tárgyakat készített egy kézműves.
Cortonát mindenképpen szerettem volna megnézni, hátha felfedezzük Bramansole-t, Frances Mayes házát. Volterrából először a Trasimeno tó partjára mentünk, Castiglione del Lagoban találtunk egy nagy parkolót, ahonnan este az utolsó autók is elmentek. Délután a tavat néztük meg és azt a nyugdíjas csoportot, akiknek a tó partján rendeztek valami programot. Este felmentünk a dombtetőn álló régi városba. Felfelé haladva a városfalban találtunk egy kaput, hát bementünk rajta. Mint kiderült, a kórházba jutottunk bea hátsó bejáraton. Gyorsan kimentünk és ezúttal egészen a dombtetőig felmentünk, amíg megtaláltuk a városkaput. Nem volt nagy, vagy különleges városka, de szép kilátás nyílt fentről a tóra és a környékre.
Másnap Cortonába mentünk. Cortona a művészek és művészetek városa. Egymást érik a galériák, az egyikben láttam egy festményt, ami nagyon tetszett, máig bánom, hogy legalább nem kérdeztem meg az árát (bár megvenni valószínűleg nem tudtuk volna). Bejártuk a várost és a környékét is, kívülről, belülről végigmentünk a falak mentén, láttunk szép villákat, régi, felújított és újabb házakat, templomokat, találkoztunk a réten nem tudom mit gyűjtögető asszonyokkal, láttuk a főtéren a kávéházat, ahol az írónő is szokott kávézni, szinte ismerősként néztem a zöldségesre, akiről annyit olvastam a könyvekben. Kívülről még megcsodáltuk az etruszk városkaput, aztán délután elindultunk hazafelé. Az első Toszkanában töltött hétbe ennyi fért bele. De beleszerettünk Toszkanába, tudtuk, hogy még visszajövünk ide. Következő húsvétkor nagyfiunkkal kiegszítve ismét útrakeltünk Toszkana felé. De ez már egy másik történet.
 

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.