Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Egy 2009-es útról írok, de talán hasznos lehet az ide készülőknek.

Csak az út esszenciáját írom a személyes benyomásunk alapján, természetesen azóta változhattak a viszonyok.

A régen áhított Duna-deltát céloztuk meg többek közt autónkkal, a hátfalon egy nagyobb robogóval, aminek nagy hasznát vettük, de erről majd később.

Gyulánál belépve Románia területére semmi meglepőt nem tapasztaltunk az előző utazásainkhoz képest. Nem épült autópálya, sem autóút, és az üzemanyag sem jelentősen olcsóbb. Végigszenvedtük magunkat az első etapon, Nagyszebenben aludtunk egy bevásárló központ parkolójában.

Brassó felé szerettünk volna továbbmenni, úgy kellett megerőszakolni a GPS-t, hogy elfogadja ezen szándékunkat. Aztán amint rákanyarodtunk a brassói útra, be kellett látnunk, hogy a gép volt az okosabb: ilyen gyalázatosan rossz útra nem számítottunk. Szétrázta a buszt. Nem volt mit tenni, vissza kellett fordulnunk Bukarest felé, a jó útra.

Másnap átkeltünk hegyeken völgyeken, de egyre nehezebben viseltük a rettenetes utakat. Ezeket az utakat ezer éve építhették, s talán azóta sem újítottak a minőségén, mennyiségén.

Ha már így alakult, benéztünk Bukarestbe, főleg a Nagy Palotát akartuk látni. Bárkit megkérdeztünk útbaigazításért, senki semmilyen nyelven nem beszélt, a „big palace”, vagy „Ceausescu palace” emlegetésére sem ugrott be senkinek semmi. Kitartóak voltunk és megtaláltuk magunktól is; csodálatos, na. Az egész város túlkapásoktól szenved egyébként, minden hatalmas. A parkok, az épületek (lakóházak is), a reklámfelületek, az utak. Kitalálni sem volt egyszerű, a GPS is többször összeomlott a Tulcsa (és Konstanca) felé vezető utat keresve.

Sloboziánál le kellett térnünk az autópályáról, Harsováig elviselhető volt az útminőség. Ott a Duna-hídnál legomboltak rólunk az igencsak kétséges minőségű felületért is 19,-RON-t. Onnan egy alsóbbrendű és minőségben is rosszabb úton mentünk egészen Tulcsáig, ahol elfordultunk Nufaruba, a komp kikötőhoz. Gondoltuk, ahol kompkikötő van, ott a Duna partján aludni is tudunk. A komp is, meg az őt húzó-toló hajó is, mint egyébként minden más is szörnyű állapotban volt, de mindent úgy használtak az emberek, ahogy kell, semmiben nem volt fényűzés, semmi fölösleges sallang, teljesen letisztult szegény világ ez. Mászkáltunk még a parton, pár fiatal fürdött a folyóban, ketten hálót feszítettek ki maguk közt, azzal gyalogoltak a vízben, így halásztak. Itt aludtunk.

Reggel hatkor egy Komatsura ébredtünk, aki mellőlünk hordta el a földet, köveket egy ott parkoló uszályra. Megkérdeztük, hogy elmenjünk-e, integetett, hogy maradjunk nyugodtan. Összekászálódtunk, elindultunk, és mire arrébb álltunk, már a mi helyünket is hordta el.

Ott álltunk a Duna partján Nufaruban a földúton egy kocsma mellett, várakozásokkal teli. Addigra erősen megviselte az idegrendszerünket a borzasztó minőségű útrendszer. Nem a szürke városok látványa, a rengeteg gyár sárgás füstje, hanem az autónkat szétrázó aszfalt. Az egykori lyukakat betömték ugyan helyenként, de nem simára alakították ki, hanem több anyagot használva kilóg a síkból legalább két-három centit, ezáltal minden négyzetméterre emlékszik a bátor utazó. És az autó is.

A következő faluban végre találtunk egy lehetőséget közel jutni a Dunához. Egymás mellett parkoltak a motorcsónakok, mellettük a tulajokkal, akik sétahajózásra vitték a látogatókat. Nekünk 70,- EUR-ból egy centet sem engedett egy háromórás idegenvezetésből. Gyors megbeszélés (béka lenyelése) után belementünk. Ha az ember ekkora távolságot legyőz a leírt körülmények között, akkor belemegy az "üzletbe". És ezt ők is tudják, ezért mondanak ennyit, ilyen szemtelenül.
Különböző ágakon és tavakon, hol széles, rendes Duna-szerű folyamon, hol egészen keskeny, behajló fás-ágas, patakszélességű ágakon vitt minket az ember. Rengeteg csodamadár, egyedül a pelikánt, kormoránt, kócsagot és persze gólyát ismertünk fel szerény madártani ismereteink alapján, de rengeteg különböző féle, fajta madarat láttunk, csapatostul, vízen, levegőben, ott keringtek a fejünk felett - félelmetes volt. A növényzet is csodálatos, mindenféle vízivirág, fantasztikus illattal. Tényleg nagy-nagy élmény volt.
Ha az ember ennyit utazik a látványért, ennek a többszörösét is megérné, ha... ha nem jönne szembe egy leprás néni az utcán, ha a gyerekek nem mezítláb játszanának az utca közepén a porban, a földúton. Ha volna áram az egyetlen élelmiszerboltban, ha tudnánk esetleg egy vendéglőben vacsorázni, ha érdekelné a helyieket a Duna és a környék tisztasága, stb., stb. Hiába mentünk mindig tovább, hogy majd talán valahol mindez megoldott, esetleg aludhatnánk a vízparton csak "úgy".

A környéken egyébként rengeteg jobbnál jobb, drágábbnál drágább szállodát láttunk hirdetni, és bár személyesen egyet sem láttunk, nehezen tudjuk elképzelni, hogy valaki elbukdácsol hússzal ide, majd becsekkol egy ötcsillagos hotelbe. De ezt mi nem tudhatjuk. Az egyik felé elindultunk motorral, ami szimpatikus volt a plakáton. Egy asszony a kerékpárját tolta a földúton, a hét kilométerre lévő szálloda felé. Nem volt semmi baj a bringával, csak azon az úton még a kerékpárosok sem kockáztattak. Mi is feladtuk, visszafordultunk, talán majd a következő faluban látunk valamit...

Körbementünk a Razim tó körül, de nem tudtuk megközelíteni a vizet. Babadagban tankolnunk kellett, a benzinkút oké volt, de sehol máshol nem álltunk volna meg a városban.

Sehol sem volt bizalmunk ottmaradni, még egy sütögetés idejére sem. Úgy is mondhatnám, hogy előre menekültünk minden kilométeren, minden nap.
Pedig egy hetet szántunk a vidékre, vagy akár még többet is. Az egész Delta mellett egy helyen szólítottak meg szállást felajánlani, meg is néztük, már annyira kivoltunk. Ez a terület egy üres, cirka 200 nöl telek volt, rajta vagy 15 lakóautó és sátoros zsúfolódott össze. Főleg hollandokat láttunk, mint tudjuk ők bevállalós nép, de nem láttunk boldogan sétáló turistákat...
Szóval végigszenvedtük az elmúlt kilométereket, de sebaj, irány a tengerpart, irány Mamaia!
Ránk is sötétedett mire megközelítettük a várost. Már messziről láttuk a fényeket, a pompát, amivel feldobhatják a fáradt utazókat. Egyre csak erősödtek a fényszórók, tényleg nagyon örültünk, már terveztük a vacsora részleteit. És odaértünk, közelről láthattuk a hatalmas lámpák fénysugarában az üdülőváros előtt 10 km-rel a rettenetes bűzt árasztó Petromidia olajfinomítót. Itt már persze az útminőség is javult, sőt kétsávossá vált. Olyan fényt képzeljetek, mint a schwechati OMV konszern telepe, román módon. Az ideális helyre – idegenforgalmi szempontból -, tavak és a tenger közé épült finomítót még autóval is elég volt körbejárni, olyan hatalmas.
A városkában pislákoltak csak a sárgás fények, pedig még tíz óra sem volt. Hiába kerestünk vacsorázni alkalmas éttermet, nem találtunk. Bánatunkban a tengerpart közelében, egy parkolóban aludtunk. Reggel sétáltunk a homokban, de csak mi ketten. Persze ki akarna romantikázni egy olyan parton, ahol a levegőt nem a tenger illata teszi vonzóvá, hanem az olajgyár szaga. Ki akar idejönni, ahol a csúszda alja trikolórra festett deszkákkal van lezárva?

A bolgár határ előtt találtunk Vama Veche tengerpartján egy remek helyet kocsmákkal, éttermekkel a parti homokban. Sátoroztak is helyiek, tényleg jónak tűnt, de mi már csak arra gondoltunk, hogy irány a bolgár tengerpart, az aranyhomok!

Amikor az első bolgár tengerparti látványosság felé fordultunk a főútról, sorompó állta utunkat. Felvont szemöldökkel, kérdőn néztünk a dolgozóra, hogy mit szeretne? Az asszony Levát szeretett volna belépő címén. Hat Leva, de ha nincsen, elfogad eurót is, ötöt. Nem egy sima asszony volt, üzletasszony! Mondtam, hogy 6 Leva barátok közt is 3 euró, egy kicsit elgondolkodott, de akkor is ötöt kért. Ez annyira felbőszített, hogy inkább visszafordultunk. Kavarnában vettünk ki pénzt ugyan, de már nem fordultunk vissza megnézni Kaliakrát.
Ugyanígy jártunk az összes többi faluval-várossal is, mindenhol kértek pénzt azért, hogy lemehess a faluba, partra egy kicsit. Az egyik híresebb parton fél óra ingyenes látogatás volt lehetséges, hirdetett kempinggel, szállodákkal, mindennel. Bementünk szétnézni a kemping táján, de nagyon szocialista volt. Mentünk volna tovább, de az úton elénk ugrott egy ember az életét kockáztatva csak azért, hogy együnk náluk, az ő vendéglőjükben. Nem szeretem ezt a módszert, nem vagyok éhes, gyerünk tovább. Minden, így ahogy mondom, minden kemping területét beépítették a spekulánsok. Az összes helyén szálloda vagy apartman épült, vagyis kezdődött el az építkezése. Aztán amikor megkapták a bankoktól a hitelt, azonnal megálltak, vagyis eltűntek a pénzzel. Olyan félbemaradt építkezéseket láttunk, ahol kinőttek a fák a szobák helyén. Földúton is mentünk sokat a kemping reményében. Az egyik ilyen tévedésünk alkalmával a fűben ebédelő melósok nevetve mutattak a mögöttük tornyosodó komplexumra, hogy ez itt a kemping területe.
A főúton, ami a tengerparton vezetett, számtalan tábla tájékoztatott kempingről, szabadstrandról. Ezeket egymás után megnéztük, pihenni akartunk végre. Egy sem volt igaz! Végül Neszebartól 17 km-re, Pomorie végében találtunk egy egész pici kempingecskét. A Bulgária könyvünk is emlegeti, csak még Európa kempingként. Miután a felét felvásárolták és üresen tátongó apartmannházat építettek belőle, átnevezték a maradékot Diana kempingnek. A terület nagy részét „bungallók” foglalták el és volt egy viszonylag nagy kocsmája-étterme is. Ez is egy nadrágszíj telek volt, ha valaki kiállt, vagy továbbment, mindenkinek ki kellett állnia előbb. De nagyon családias volt, sokat beszélgettünk a tulajjal, és másokkal is. Mindenkinek volt mesélnivalója. Friss nyugdíjas osztrák házaspárral, akik ugyanazon az útvonalon jutottak el idáig, mint ahogyan mi. Ameddig a néni elment vásárolni, addig az ember mesélt. Akkor vették a lakót a nyugdíjból (!), ez az első útjuk. A Delta környékén a felesége sírva könyörgött neki, hogy forduljanak vissza, menjenek inkább haza, mert szétesik az új autó. Őket 300,-EUR-ért vitték körbe a vízen, az igaz, hogy öt órát tartott a túra. Egy olyan szegény faluban, ahol talán hónapokat dolgoznak ennyi pénzért. Pedig már kezdtünk gondolkodni, hogy velünk van a baj, bennünk van a hiba, mi nem látjuk a csodát a környéken, de aki járt arra, mindenki csak panaszkodott. Ebben a kempingben töltöttünk néhány napot, kirándultunk a közeli Nesebarba, (motor parkolási díj 1,-€/óra).
A várost gyakorlatilag nem láttuk az árusoktól és bazársoroktól. A többszáz éves házak átalakítva giccses üzletekké, oldalukon éktelenkedő klíma egységgel. Az éttermek erre fenntartott emberei erőszakosan akartak betessékelni vendéglőjükbe, már oda sem mertünk nézni. A város külső része nyugodtabb volt és szebb, és persze láthatóbb.

Néhány nap múlva továbbmentünk dél felé a tenger mentén, leparkoltunk Szozopol egyik parkolójában, 1,50,-€/óra. Szozopol sokkal jobban tetszett, bár szemmel láthatóan hasonló volt Neszebarhoz. De látható volt és ez sokat számított. Itt is voltak árusok, de az elhelyezkedésük sokkal diszkrétebb volt. Körbesétáltuk, lementünk a strandra is, ahol kevés turistán kívül inkább helyiek voltak. Itt találtunk egy nagyon kellemes kocsmát, ahol végre ehettünk pici halat egészben, hozzá – mi mást – sopszka salátát. Pici halat még el is vittünk magunkkal. Kérdeztem a lányt, lehetne-e itt a közelben maradnunk, parkolnunk, de határozottan mondta, hogy nem. Visszamentünk a buszhoz és továbbmentünk. Lementünk egészen Szinemorecig, ahol megálltunk a temető mellett és lesétáltunk a Veleka folyó torkolatához. Egész szűk kis csatornán folyik bele a tengerbe, komoly homokpadot kerülve meg. Izgalmas rész volt, a szirtek alatt a két víz összefolyásánál, de sajnos itt is sok volt a szemét. Az ember viszont kevés, nagyon nyugodt hely volt. Arrébb álltunk még a szirtekre, lenéztünk, mászkáltunk. Rengeteg volt a hangya és hatalmasak a hangyabolyok, mindenre felmásztak azonnal. Ezt leszámítva gyönyörű és alkalmas pihenő/alvó hely lett volna. Egyes részei talán hasonlítanak az ír partokra, a meredek sziklákra. Bár valószínűleg Írországban senki nem szemetel, és a játszótéren a gyerekek nem egy üres autóroncsban játszanak.
Hát akkor irány Törökország.

Úgy hatvan kilométer volt az átkelő, de ezernek tűnt. Valamilyen etnikai nézetkülönbségek miatt ezt a területet először mindkét ország magáénak gondolta, aztán pedig egyik sem. A lényeg, hogy teljesen kihalt, hegyi útról van szó, amivel senki nem foglakozik. Hasonlít a román utak állapotához.

Egyszer csak előttünk állt a határ. Bolgár határőrök és vámosok nyüzsögtek körül bennünket, néztek, csodálkoztak. Az útleveleinkkel eltűntek egy időre, egy pendrive-val együtt adták vissza, hogy azt majd adjuk le a következő állomáson.

A következő állomáson is ránkcsodálkoztak és megint közölték, hogy majd a legközelebbin adjuk le. És tényleg volt még egy bolgár őrség, ott végre elvették a pendrive-ot. Azóta sem tudjuk, mi lehetett rajta.

Hurrá, Törökország! Itt a határellenőrzés nem úgy zajlott, hogy ők vártak minket és szisztematikusan végignéztek, hanem nekünk kellett bemennünk egy általuk „szalonnak” nevezett épületbe, először is leadni egy eü. papírt – a hőkamerát azonnal ránk is irányították -, majd nyomoztunk, hogy mit hol és hogy kell tovább. Az autót azonnal beregisztrálták az útlevélbe és a rendszerükbe, de a kísérő motorunk beregisztrálását illetően még a regisztrációs ember és a vámos közt is vita alakult ki. Végül beregisztrálták azt is, számunkra is így a megnyugtatóbb.

Az első sokkot a határőr mérte ránk a rendkívül intelligens modorával, amikor percekig sorolta hibátlan angolsággal, hogy mit nem szabad kihagynunk az országában.

Jött a megváltás az utak minőségét illetően, néha ugyan még a régi utat kellett használni, de az is ezerszer jobb volt, mint amiken eddig jártunk. Az új szélesekre meg végképp nem volt panasz.

Három szegény és erősen vallásosnak látszó falun haladtunk át (itt meg kell jegyeznem a megdöbbenésünket, amit a falvak képe mutatott - csak férfiakat lehetett látni az utcán földig érő hosszú ruhában, hatalmas szakállakkal, nőket sehol), és már erősen alvóhelyet kerestünk, mivel ránk esteledett. Ahogy mentünk át Kirklarelin a rodostói irányt követve, egyszer csak egy hatalmas, rendkívül szabadon kezelt körforgalomba csöppentünk, jobbra egy régi, gyönyörű mecset, előttünk egy régi, gyönyörű hamam, irdatlan mennyiségű autó és még több ember. Az emberek az útirányt betartva két sávban gyalogoltak, nem volt összevissza mászkálás. A hangulat fantasztikus volt, a kukoricaárus ember, aki azonnal ott akart minket tartani, és minden nagyon más, varázslatos volt. Nem ez a legjobb kifejezés erre, hanem talán misztikus, számunkra érthetetlen, felfoghatatlan. Ez volt a jellemző az egész országra.

Másnap betértünk egy Kapi, mint a betűtípusból és egyéb elemekből később rájöttünk, Tesco áruházba. Kissé meglepődtünk, hogy a fotocellás ajtó után detektoros kapunk kellett belépnünk, de bent gyönyörű tisztaság és rendezettség fogadott minket. Kihasználtuk a mosdót, ettünk finom édességet, benéztünk az áruházba és mentünk tovább.

Rodostó korántsem olyan unalmas kisváros, mint az útikönyvünk leírásában szerepelt. Már bejutni sem volt egyszerű, annyira nyüzsgött minden. Megálltunk egy kebabosnál, egy helyi asszony integetett a parkoláshoz segítségül – sajnos rosszul, mert a hátsó motorszállítós rámpát le is zúztuk kissé a mögöttünk parkoló, romos Dacián. Neki nem lett semmi baja.

Asszony fülig érő szájjal mondta el többször is, hogy semmi probléma, ne is foglalkozzunk vele.

A tengerhez leérve egy parkban ücsörgő 3 férfit kérdeztem meg, merre van a Rákóczi ház. Mindhárman felpattantak, magyaráztak, majd az egyik beugrott az autójába és elvezetett minket egészen a ház elé.

Mi csak egy szalaggal csatlakoztunk Kertiék és az MLK koszorújához, aztán megnéztük a házat. A gondnok bácsi, aki mint kiderült, tiszteletbeli konzul is, nem engedett el minket anélkül, hogy találna nekünk egy kempinget Isztambulban. Nem talált, mert ami volt, megszűnt, hasonló okokból, mint Bulgáriában is: szálloda épült a területükön. Maradt hát a még itthon kinézett Misztik kemping. Ide az út a Boszporusz partján vezet a Fekete-tengerig és ez gyönyörű út volt. Kylios faluban van a kemping, ami azon kívül, hogy van áram és víz, másra nemigen jó. Tekinthetjük még őrzött parkolónak is. Ekkor vettük hatalmas hasznát a motorunknak.

Este a szomszédunkba érkezett egy fiatal pár Németországból, Unimoggal, egyenesen Szíriából. Mindenki a csodájukra járt. Mi is. Késő éjszakáig annyi minden jót meséltek Szíriáról, hogy el is határoztuk a meglátogatását. Persze egy mai utazás nem annyira mesés, inkább izgalmas "durranás" volna.

Isztambulban elvegyültünk a helyiek közt, megnéztünk rengeteg "kötelező" hírességet, kihagytunk számtalan szőnyegvásárlásra buzdító lehetőséget, élveztük az európai és ázsiai kultúra keveredését. Tényleg fantasztikus város, sokkal nyitottabb a nyugat felé, itt már a lányoknak sem kötelező az arcukat eltakarni, de aki mégis, az ízlésesen sminkelve van, napszemüveg, ékszerek. Egy hetet töltöttünk itt, fantasztikus volt.

Egy utolsó zuhanyzás után elindultunk buszostul a belváros felé, a már jól ismert Boszporusz menti úton. Nem is volt semmi baj, még a kedd délelőtti forgalom is nagyon elviselhető volt a 15 milliós városban, amíg el nem kezdtünk parkolóhelyet keresni a Dolmabahce palota környékén. Így bekeveredtünk mindenféle kis, és főleg egyirányú utcába. Pillanatok alatt a a túloldalra vezető hídon találtuk magunkat, az eltévedés feszültségétől még a „Welcome to Asia” táblának sem tudtunk örülni. A Beyerlbi palota parkolójában parkoltunk, innen "dolmusz" busszal mentünk beljebb. Ezeket a cca húsz személyes kisbuszokat az egész országban használják, kiegészítve a hiányos tömegközlekedést. Felszálltunk a hátsó ajtón, mire a sofőr hátrakiabálva kérdezte meddig mennénk, mi mondtuk hova, erre ő az árat. Mi néztünk magunk elé, hogy hova kell adnunk a pénzt, ezért nem mehetünk előre a tömegben. A mellettünk utazó kivette a kezünkből, és így kézből kézbe adva ért el a sofőrig. Aki vezetés közben kiszámolta a visszajárót, és visszaküldte hozzánk. Mondanom sem kell, hiánytalanul megvolt fillérig. Tovább nem is göngyölíteném a fonalat hogy itthon, meg békávé, vagy bármi.

A Márvány-tengert terveztük megkerülni, az izmiti iparnegyed után le is tértünk Gölcük felé. Ott vacsoráztunk egy nagyon kedves helyen, kedves emberek közt. Ajándékba kaptunk két dobozos vizet, az egyik valamilyen módon oda tartozó fickó odahívta a bátyját, hogy magyarázza el nekünk, sajnos nincs kemping a Márvány-tenger ezen partszakaszán. És miközben a térképet néztük – mintegy nyolcan lehettünk akkor már - , elmondta, hogy viszont okvetlenül nézzük meg Izmirt, Cesmét, és Epheszoszt (mai nevén Selcuk). Nagyon kedvesen engedtek utunkra, kézfogással, miegymás. Ezt a barátságot éreztük az egész országban. Ez keveredik a kíváncsisággal, amitől olyanok, hogy az ember visszamenne bármikor.

Egy kisvárosban történt, hogy ameddig ayrant vásároltunk (a helyi frissítő ital), addig az autónál két langaléta kamasz lesett az autóba. Visszaértünk, és hogy kommunikáljunk a helyi lakossággal megkérdeztük tőlük, hol lehet baklavát kapni. Nem telt bele 2 perc, a fél utca nekünk keresett baklavát. Jöttek-mentek az emberek, mindenki beszélgetett, kiabált, egy asszony mondta, várjunk 5 percet, azonnal jön. Lepasszolta a gyereket, már ott is volt, de addigra megjelent egy ürge a motorjával, csapkodta a mögötte lévő ülést, hogy üljek fel. Feleségem közben arról gondolkodott, hogy fogja ezt a nagy buszt egyedül hazavezetni? Felültem mögé, és az ő helyi törökös vezetési stílusával átszeltük a várost, megállva egy baklava szalon előtt. Bevásároltam egy nagy díszdoboz legfrissebb baklavát, és visszavitt a buszhoz.

Meg akartam hívni egy teára a közeli teázóba, de eszébe jutott, hogy a feleségemmel mi lesz, oda nem mehet be, mert mégis csak egy nő, így kihozta nekünk a teát a buszhoz, az utcára. Amit természetesen nem engedett kifizetni. És mindez végig török nyelven zajlott a részéről.

Ilyen élményekkel indultunk tovább Bursába, ahol a Nagy Mecsetet, és a bazárt néztük meg.

Akhisart elhagyva átmásztunk Manisa után a Yamanlar hegységen, ami számunkra egyáltalán nem volt kis feladat. Még szerencse, hogy általában 3 sávosak voltak a kapaszkodók.

Izmirt megkerülve, egyből Selcuknak fordultunk, hogy megnézzük Epheszoszt. Nem tudtuk, mire számítsunk, a könyvünk sok jót írt, de hogy ennyire épségben látunk i.sz. 2-4. századi építményeket, egészen megrázó volt. Az idevonatkozó történelmi áttekintést inkább a szakirodalomra bíznám, de hogy olyan márványúton sétálhattunk, amin ugyanezen formájában már császárok és apostolok is végigmentek, hátborzongató érzés. Valamint, hogy alatta szennyvízelvezető csatorna is van, 2,5 m mélyen és 1,5 m szélesen. Ebben a korszakban, miközben egyes vidékeken a mai napig nem tudják, nem akarják megoldani a csatornázást.

Ugyanilyen megdöbbenés a vízvezeték, a 25 ezer néző befogadására alkalmas színház, a kutak, a fürdők, a templomok maradványai, és persze nem beszélve Celsus könyvtáráról. Epheszoszban található az a ház, ahol Mária haláláig élt Szt. Jánossal. A házat mi nem találtuk.

A parkolóért 5,-TL-t fizettünk, a jegyre 15,-TL volt írva – valószínűleg ez Magyarországon pont fordítva lenne -, nem időre megy. A jegy itt is 20,-TL/fő, valószínűleg ez egységes jegyár lehet a Török Kulturális és Turisztikai Minisztérium által fenntartott intézményekre.

Elindultunk Izmir felé, a tengerparton. Nem sokáig mentünk, mert az útról lenézve egy hosszú, széles homokos strandszakaszra lettünk figyelmesek. Le is mentünk, csak vizet vételezni mentünk el a szomszéd faluba, hogy ez ne lehessen akadálya egy hosszabb itt tartózkodásnak.

Láttuk az útról, hogy egy kicsit arrébb biwakolnak még lakók és sátrak. Gondoltuk, ez biztos valamiféle szabadkemping. Ide jöttünk, megkérdeztük a két lakóhoz (kisteherautók, szivaccsal) tartozó urat, tényleg lehet-e itt maradni szabadon, egyúttal próbáltuk feltérképezni a kicsit arrébb felállított rendetlen sátortábor lakóit. A két török bácsi azonnal beállított minket az árnyékba (nem sok volt), a sátrasokra mondták, hogy halászok. Mihelyst leparkoltunk, az egyikük egy ásóval közeledett, és nekiállt az autónk előtt kiásni a földből a kis szúrós növényeket. Alig bírtam kivenni a kezéből az ásót. Erre elviharzott és visszatért egy masszív söprűvel: azzal söpörte a leveleket, maradék szemetet arrébb. Mivel egyikük sem beszélt semmilyen nyelven, de még a nemzetközi szavakat sem értették, nem tudtuk megértetni, hogy csak egy éjszakát maradunk. Támadt az a mentő ötletem, hogy leterítettem egy ponyvát magunk elé, ettől az ember is megnyugodott.

Ennek örömére megkínáltuk őket sörrel, de a söprögetős a mellkasán és a lábán lévő hosszú vágásra mutatva mondta, hogy nem iszik. A másik, ducibb ember elfogadta. A sör kapcsán „beszélgettünk” autókról és kutyákról.

Elmentünk a halászok közé, akik elég elvadult emberek voltak és az életkörülményeik is megdöbbentőek. Sátraikat hosszú távra alakították, kémény is lógott ki belőlük. Voltak asszonyok és gyerekek, kutyák és macskák. Tőlük vettünk vacsora alapanyagot. Az egyik bácsi emlékül a saját szőnyegét is odaadta nekünk, mi "csak" sört, és disznókolbászt tudtunk adni. Hiába a muzulmán vallás, azért ők is csak emberek. Sajnos a beszélgetés férfidolog, mint a boksz, mint a nyakkendő, és mint a szivar... Aznap este a feleségem nem sokat látott. É 37.98249° K 27.25798°

Húzódtunk északra a főúton, megálltunk Bergamában, Pergamon miatt, egész konkrétan az Akropolisz és a régi főváros maradványai miatt. Már a város is nagyon izgi volt rengeteg szűk utcájával, nagy sürgölődésével, a maradványokhoz felvezető meredek, szerpentines út is komoly volt, és a Pergamoni Királyság fővárosának maradványai is megkapóak voltak. Bár a könyvtár konkrét helyét nem leltük – nem volt olyan jó a kitáblázás, mint Epheszoszban -, azért jó volt ott lenni a történelmi helyszínen. A romok közt még egy elég nagy teknőssel is találkoztunk, épp elbújt. A jegy ide is 20,-TL, parkolás a lakóautóparkolóban 12,-TL volt, bár a jegyen 15,-TL volt feltüntetve, a parkolóőr nagyon kedves és készséges volt, még azt is kérdezte, tehet-e követ a kerekünk alá, valamint figyelmeztetett az összes fékezési lehetőség alkalmazására – nagyon nagy volt a szél odafenn, és nagyon mély a szakadék a parkoló végében.

Továbbmentünk a partokon, de már sehol nem volt olyan jó, mint Kücükköy körül, úgyhogy nehéz szívvel bár – mert sosem szeretünk visszafele haladni -, de visszamentünk oda, ahol már láttunk egy nagy parkolót, árnyékot is találtunk, leanderek öveztek, nem volt baj. Kicsit sok volt a szemét, és rendezetlen volt a tengerparthoz való lejutási lehetőség, de a maradék húspogácsát és halat meggrillezni tökéletes volt. É 39.26918° K 26.66608°

Mások is kiköltöztek erre a placcra, kisteherautóval – nagycsaláddal, sátorral, pokrócokkal, de voltak fiatalok is, ketten valami nagy papírlepedőn aludtak, ketten meg az autóban, gyakorlatilag ülve. (Másnap kölcsönkértünk tőlük két CD-t, mert tetszett a zenéjük, kicsit meg is fertőzte a gépet, ahogy letöltöttük – vagy nem ez, ezt nem tudni. Ők meg kaptak cserébe egy üveg bort és betekintést a buszba.) Minden parkoló autóból üvölt a zene, kihelyezett hangfalakból a tetején, vagy hagyományosan. Láttunk már ilyet Romániában, de itt egészen szerethető a helyi "virtus".

A tengerparton láttunk hosszú "ruhányi" fürdőruhában lubickoló családot, miközben az apa minket, vagyis a szőke feleségemet bámulta minden gátlás nélkül. Később a két tini lány a mamával kifeküdt a homokba, fejtetőtől bokáig érő fürdőruhában.

Mint kiderült, ez egy felkapott üdülőhely volt, rengeteg 34-es, azaz isztambuli rendszámmal, így estére komoly kirakodó vásár települt ki a parkolónktól nem messze. Idáig bírtunk elsétálni, konkrétan a Hilfiger törökországi gyárából vélhetően megszerzett pólók standjáig, ahol egy kisebb készpénzösszeget otthagyva vásároltunk Tommy Hilfiger pólókat - persze végeláthatatlan alkudozás után - kb. negyedáron.

A délelőttöt ismét nem kapkodtuk el, kicsit még fürödtünk is, a továbbindulást a déli tűző napsütés időszakára tervezve, amikor úgysem lehet kint lenni. Átkeltünk az utunkba kerülő hegyeken, és sajnos este lett, mire Trójába értünk. A romkertbe nem tudtunk bemenni, csak a biztonsági őr tájékoztatott, hogy másnap reggel fél 9-től várnak minket szeretettel, egyúttal megjelent az egyik helybéli kemping tulajdonosa is, hogy ő viszont éjszakázni vár minket szeretettel. Elmondta, hogy ha áramot nem kérünk, ingyen parkolhatunk nála, mert a sörünket úgyis nála isszuk meg. Ha kérünk áramot, az összes fizetendőnk 20,-TL. Nem volt pénzünk és bank sem a közelben, így maradni nem tudtunk, gondoltuk továbbmegyünk inkább, főleg miután olvastunk előző tapasztalatokat a „múzeum” területéről.

Canakkaléban Yapi Kredi bankot keresve egyszer csak a kompnál találtuk magunkat, a Gallipoli-félszigetre akartunk átkelni. 35 –TL-ért kaptunk jegyet, ez a „minibüs” ára, a személyek és kutyák számától függetlenül. Épp meg is érkezett a komp, felszálltunk, persze autóstul.

Találtunk a túlparti faluban, Kilitbahirban, az erőd alatt, közvetlenül a parton egy nagyon nyugodt parkolót, alvóhelyet. É 40.14757° K 26.38031° Kiszálltunk, hogy megcsodáljuk a mögöttünk parkoló állólámpás mercit. Abból is kiszállt az ember, akit mi ébresztettünk fel, mint kiderült saját mercihangunkkal, amit ő felismert. Persze könnyes szemmel felnyitotta a motorháztetőt, beindította a motort, mindannyian megállapítottuk, hogy ez igen, ez még mindig autó. (’75-ös évjárat volt.) Másnap reggel 7-kor kutyasétáltatás során megjelent az előző esti mercis ember (egy Opel furgonnal), szó nélkül megállt, hátrament a csomagtérhez és egy zacskóba elkezdett rámolni. Pizza-kenyeret, egy bucit és egy sima kenyeret. Majd a kezembe nyomta. Csapkodtuk egy kicsit egymás vállát, örültünk egymásnak, mercis ember ment tovább teríteni az árut, mi meg meghatva néztük a kenyereket.

Bár felmerült, hogy motorral járjuk be a Gallipoli-félsziget csatatereit és emlékműveit, a félszigeten körbevezető út miatt végül mégis elvetettük az ötletet, mondván, hogy úgyis arra megyünk tovább. Elindultunk hát először délre, főleg török emlékműveket látogattunk, a félsziget alsó csücskében, az egyik 1915-ös ottani partraszállás emlékeként egy angol temetőt, közvetlenül a tengerparton. Itt zúgott el közvetlenül és közel – talán 300 m magasan - a fejünk fölött három katonai vadászgép, ami önmagában is félelmetes élmény (mint általában Törökországban a számunkra érthetetlen és túlzásnak tűnő rendszeres katonai jelenlét, sokszor a legjobb tengerpartokon, és általában mindenhol), de épp ezen a helyen különösen az volt.

Ipsala után jött a görög határ. Várakozni kellett, talán váltás volt, vagy vacsora, nem derült ki. Jött az útlevél ellenőrzés, megörültek hogy magyarok vagyunk, elrohantak az útlevelekkel és visszatértek egy magyar rendőrrel, aki nyilván örömében, hogy végre van egy kis munkája, mindenféle furcsa kérdést tett fel, mint pl. hogy hol hagytuk el a magyar határt. Hát, ki tudja azt már, eltelt 17 nap és közel 4000 km, megjártunk három országot. Végül azért eszünkbe jutott, bár azóta sem értem, ez miért lehetett fontos. Kicsit még kötözködött, vagy csak beszélgetni akart, nem derült ki.

Autópályán haladtunk Alexandroupoli felé, mivel már sötét volt és úgysem láttunk volna semmit alvóhelyet kerestünk. Egy motoros srácot megkérdeztem, aki rövid tétovázás után bevezetett minket egy BKV szerű parkolóba. Így esett, hogy a 7-es és 4-es buszok mellett töltöttük az éjszakát Alexandroupoliban, nem túl nyugodtan, mert ez egyúttal egy kikötő is volt, de ezt este még nem tudtuk. Azért szorultság esetén a koordináták: É 40.84550° K 25.87930°

Kavala után főleg sziklás partok vannak, homokos öblökkel, de ezek az öblök rendszerint hotelekhez, bárokhoz, néhol magánházakhoz tartoznak, így nem lehet csak úgy megállni a közelükben. Azért nem kellett túl messze mennünk ahhoz, hogy találjunk egy klassz kis hosszú partszakaszt, ahol elférnek a bárok is, a magánházak is, a strandolók – és azok autói – is, és persze mi is. É 40.87767° K 24.31609° Beach bár, strandolás, zuhanyzás, delfinek.

Az MLK több tagja által is dicsért Halkidiki-félsziget Szithónia részén lévő fehér homokos, türkizkék tengeres édenkert koordinátáit ezúton is köszönjük. A fehér homokos gyerekparadicsom, friss zöld bokrokkal-fenyőkkel övezett, gömbölyű köves-sziklás öblöcske gyakorlatilag minden ablakunkból látszott, ha éppen nem akartuk lesétálni azt az 50 métert.

Láttunk ugyan járőröző rendőrautót, de senki nem szólt semmiért. Napközbeni motorozgatás közben láttunk gyönyörű öblöket, (az egyik még talán szebb is volt, mint a mienk, de nem lehetett lakóautóval leállni), egyszerű kempingeket, kihasználatlan beach bárokat, több kedves tavernát, amelyek egyikében, a legkedvesebben – az 5 lépés a homokban nevűben – ittunk egy frappét és ettünk tzatzikit és mézes joghurtot. Rendkívül sajnáltuk, hogy nem voltunk éhesek, mert nagyon jó volt a hely.

Sártiban is megálltunk, ami igaz ugyan, hogy egy nyüzsgő fürdőváros, de semmi hangulata nincs. Ráadásul több a magyar, mint a helyi, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy minden ki volt írva magyarul is.

Néhány napig maradtunk a paradicsomban, de közeledett a hétvége, egyre többen parkoltak mellénk. Olasz, német, magyar lakósok.

Ismét a déli forró órákban keltünk útra Thesszalonikibe. Itt megcéloztuk Oldiék koordinátáit a parton. Sajnos itt nem volt hely, de a tengerparti főúton kifele haladva – a Fehér-torony mellett – is elhaladva találtunk egy nagy sportcentrum parkolójában helyet.

A tavernák egyikében ebédeltünk. Ismét erősen elszállt árakkal találkoztunk, csak az nyújtott valami vigasztaló enyhet, hogy a 4 hét alatt összesen 6 éjszakát töltöttünk kempingben és ezzel elég rendes összeget megspóroltunk. A város igazi nyüzsgő, mediterrán kisugárzású, rengeteg motorral, stílusos lezser eleganciával, kizárólag mokaszinban mindenki .

Másnap megnéztük Kemal Mustafa – Atatürk, minden törökök atyja - szülőházát. Ehhez a török konzulátuson kellett engedélyt kérnünk. Furcsa volt a viszonylagosan távolságtartó görögök közt ismét ennyire barátságos emberekkel beszélgetni - ő volt a török kulturális attasé, mint megtudtuk. Muszáj Atatürk-ről mondanom egy keveset.

Egész Törökországot körbelengi Kemal Atatürk szelleme, aki igazi forradalmárként rengeteget tett az országért. Eltörölte a nőket ért hátrányos megkülönböztetés többségét, beengedte őket a parlamentbe, megszüntette a többnejűséget, és elűzte az első világháborúban - hatalmas áldozatok árán - az angol-francia - ausztrál hadsereget Gallipolinál. Mindenhol az ő munkásságát hirdetik, a pénzeken, az összes irodában, sokszor üzletekben is. Ott valóban szeretik - tisztelik, nem személyi kultusz teszi ezt kötelezővé.


Hazafelé indultunk, Macedónia felé. Szkopjéig semmi különös nem történt. Sikerült megtalálnunk a központot, de parkolót nem találtunk, forgolódáskor bekeveredtünk egy nagy és tiltott placcra, a felénk közeledő rendőrtől kértünk segítséget, merre találunk parkolót. El is mondta, kedvesen, mosolygósan. Azt is kérdeztük, ez itt-e a centrum, vigyorogva mondta, hogy igen, és épp a parlament előtt állunk. :) . A folyó partján voltak ingyenes parkolók, de inkább egy parkban aludtunk. Egy kebabos sorban a mögöttünk sorbanálló KFOR katonától megkérdeztük, esetleg lehet-e, szabad-e, érdemes-e Koszovón átmennünk. Elmondta, hogy ha nincs konkrét célunk, ő nem javasolná, bár a határon biztos nem lenne gond, de az országban még mindig bármikor lehet. Mondta, hogy ő sem tudja pontosan, mert Macedóniában szolgál, egyébként bolgár volt. Reggel már korántsem volt olyan szimpatikus a város, mint az este leple alatt, úgyhogy nem is sokat töprengtünk, mentünk tovább.

Szerbián nagyon hosszú volt átjönni és szemtelenül sokat kérnek az autópályáért, de nincs alternatíva, nincs más út.

A szerb-horvát határon viszont szétszedtek rendesen. A szerbek kiengedtek simán, a horvát vámos azonban beköltözött a buszba. Nem tudjuk, mit keresett, keresett-e egyáltalán, vagy csak kíváncsi volt, mindenesetre belenézett szekrényekbe, betúrt a ruhák közé, bevilágított a sarkokba, szúrópróba szerűen. A szekrényben szállított jobb sorsra érdemes babérunkon meglepően hosszan elidőzött, citrusfélének nézte, csodálkozott.

Horvátországban egy Mikleus nevű falu kocsmája előtt parkolva aludtunk, hálából kvázi a parkolásért, meg is ittuk, ami járt nekünk. 700 km volt a napi penzum.

Aztán Barcsnál beléptünk, és pihentünk még egy kicsit a Balaton ölelésében.

Több mint hatezer kilométert tettünk meg. Ebből néhányat duplán, triplán kellene számolni.

Többet nem akarunk a Deltába menni, akármilyen csodálatos az élővilág (növény, állat). A román - bolgár szakaszt utólag ki is hagynám az egészből, annyira kiábrándultunk a környékből. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az autónk létraalvázas, viszonylag kiskerekű, 15". Magyarul teherautónak minősül, ezeket a szempontokat figyelembe véve.

Törökországba még ma elindulnánk, ha lehetne Szíria érintésével. Mindenki nagyon kedves volt, segítőkész. Nagyon sok helyen kínálnak teával, amit illik elfogadni. Tankoláskor, üzletekben, bárhol. Természetesen nem szabad elfelejteni a vallási különbséget, itt is a tisztelet a lényeg. De mindenhol lehet sört kapni, ők is isszák, wifi a benzinkutaknál elterjedtebb, és persze a városokban.

Sajnos a képeket tartalmazó cd/dvd egy költözés során elkallódott, így nem tudunk képes beszámolót produkálni. Nekünk is fáj, keressük szorgalmasan... 

Ma

2024. március 28. csütörtök
Gedeon, Johanna, Hanna napja van
Napkelte: 05:25-kor,
Napnyugta: 18:08-kor.
Kos
Holnap Auguszta .

Fórum

A fórum nem elérhető

Apróhirdetés

Eladó EGYEDI Robur
(Eladó / Lakóautó)

noimage

Lakókocsi telepítési lehetőség
(Eladó / Egyéb)

Lakókocsi telepítési lehetőség

eladó Mercedes lakóautó
(Eladó / Lakóautó)

eladó Mercedes lakóautó

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.