Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Azt reméltem, hogy legkésőbb 2016. nyár elejére nyugdíjba tudok menni, de sajnos a diákévek nyári szünidei munkáit nem találták, ezért húzódott a nyugdíj. Legkésőbb szeptember 1-én mindenképpen meglesz a 40 év munkaviszonyom, ezért úgy döntöttem, hogy megelőlegezem magamnak és nyáron mégis elmegyünk egy hosszú, két hónapos szabadságra, amiből egy hónapot Évékkal tudunk eltölteni. Vaciláltunk Skócia és Észak-Európa között, végül a második mellett döntöttünk.

Június 17-20 körülre terveztem az indulást, végül annyi minden összejött az indulás előtt, hogy 19-én, vasárnap tudtunk elindulni. Még kétszer visszafordultunk, először holmi hivatalos ügyintézés miatt, másodszor pedig, mert Laci az első visszaútnál kirakta a forgalmit és a pénztárcáját az összes Euroval és az asztalon felejtette. Szerencsére Tomi fiunk még időben észrevette, így csak néhány km-ről tértünk vissza másodszor. Utána még megálltunk feltölteni a készleteket, bár a hűtőbe már nem sok minden fért be, meg két hónapra még nagy hűtővel se lehet elég élelmet vinni (pedig igazából Norvégiába lenne érdemes az ottani eszméletlen árak miatt, ami viszont az út második fele lesz).

Így aztán csak délután 3-kor tudtunk végül elindulni. Donovalyban megálltunk Selymit megsétáltatni, vacsoráztunk, majd folytattuk az utat. Nagyon szépek a hegyek – völgyek, erdők, rétek, meg is állapítottuk, hogy Szlovákiában is érdemes nyáron is barangolni. Ruzomberoknál már sötétben láttunk egy szimpatikusnak kinéző parkolót, ahova beálltunk. Éjszaka megérkezett az eső, hangosan dörömbölt a lakó tetején, amikor pedig alább hagyott, akkor a vonatok zaját, vagy a hangosbeszélőt élvezhettük. Kiderült, hogy a vasútállomás parkolójában sikerült megállnunk éjszakára.

Június 20. Hétfő

A nem túl nyugodalmas éjszakát követően viszonylag korán útnak indultunk. Szerencsére reggelre elállt az eső, Selymi nem hozott be sok sarat a lakóba a reggeli sétáról. Krakkóban nagy dugókba keveredtünk, lógott a lába az esőnek, ezért nem álltunk meg. Néhány éve sokkal szebb időben néztük meg a várost Húsvétkor.

Valahol Varsó környékén kezdett el szakadni az eső. Varsóban tankoltunk először. A Mazuri-tavak nyugati részét is szerettük volna kicsit megnézni, ezért Olsztynt ütöttük be a GPS-be. Sokáig Gdansk felé autóztunk – többnyire autópályán. Lengyelországban az utóbbi 10-15 évben sokat fejlődött az úthálózat, de még mindig sok helyen folyik autópálya építés, vályús, zötyögős utak felújítása. Ahol letértünk Olsztyn felé láttunk egy táblát, ami az útikönyvben is említett skanzent reklámozta. Csak annyit tudtunk róla, hogy a város észak-keleti végénél található. Olsztyn belvárosában szép régi házak, templomok között haladva egy kis zsákutcában álltunk meg a vasúti sínek fölött. Az eső néha pár percre elállt, de aztán teljes intenzitással újra rákezdett. Nem volt kedvünk megint vasút közelében aludni, gondoltuk, hogy a skanzennek biztos van parkolója, azt keressük meg. Nagyjából belőttük a térképen, hogy hol lehet és elindultunk abba az irányba. Közben azonban felfedeztünk egy 24 órában nyitva tartó Tesco Extra-t nagy, és részben üres parkolóval, hát oda álltunk be. Kellemes éjszakánk volt, sokkal csendesebb, mint az előző.

Június 21. Kedd

Reggel bementünk a Tescoba friss kenyeret, gyümölcsöt és lengyel karamellát venni. Kellemes csalódás volt. Minden ragyogó tiszta, a pultokon szép és szépen elrendezett áruval. Meg is dicsértem a pénztáros kislánynak.

A belvárosban némi bolyongás után sikerült helyet találnunk. Egy turista irodában szereztünk egy várostérképet és megtudtuk, hogy a skanzen nem Olsztynban, hanem Olsztynekben van. Mivel nem arra terveztük a további utazást, így a lengyel, illetve a környékbeli népi építészetet bemutató skanzen megtekintése elmaradt. Végigjártuk viszont a fontosabb helyeket, épületeket a városban. Szerencsére nem esett az eső, sőt kezdett kiderülni és a nap is kisütött.

A tóvidéken folytattuk az utunkat, bár a legtöbb tó az útról nem volt látható. Egy helyen azonban szerencsénk volt, az út mellett a tóparton egy parkoló volt fapadokkal, asztalokkal és egy büfével, ahol frissen sütötték meg a kiválasztott halat. Nagyon finom volt sült krumplival, káposztasalátával. Egy tóparti asztalnál fogyasztottuk el jó étvággyal. Gondoltam, hogy jó lenne az éjszakát egy tó partján tölteni. Kicsit keveregtünk az új autópálya szakaszokon, de végül sikerült letérnünk a Wigierski Nemzeti Park felé. Sajnos azonban kempingeken kívül tilos volt éjszakázni, ezért inkább Suwalkiba mentünk tovább. A sportpályánál levő bekerített lakóautó parkoló nem igazán tetszett nekünk, ezért inkább visszatértünk a korábban kinézett tóparti parkolóba. Nagyon kellemes park vette közül a tavat, amiben gyerekek vitorláztak, hattyú és vadkacsa családok úszkáltak, valamint sok-sok sirály rikácsolt a tóban levő kis szigeten. A parton voltak kissé már megviselt teniszpályák, játszótér, gördeszka pálya, kis homokos strand bezárt étteremmel. Előtte – a kiírással ellentétben – nem volt free wi-fi vétel.

Vacsora előtt körbesétáltuk a tavat, aztán jött egy kis eső, amikor nagyjából kiürült a parkoló, de a rövid szemerkélés után ismét kisütött a nap és ekkor ismét érkeztek párok, csapatok autókkal. A tóparton egy kitartó horgász üldögélt. Nem láttuk, hogy fogott volna halat, pedig másnap kora reggel is ott volt a helyén. Lehet, hogy egész éjjel a kapást várta.

Éjszaka egy társaság tartott party-t a parkolóban – eszegettek, iszogattak, beszélgettek, nevetgéltek – nem irritálóan hangosan, de azért időnként felébredtünk rájuk.

Június 22. Szerda

Hajnalban felébredtünk, Laci aggódott, hogy későn érünk Vilniusba, nem lesz időnk megnézni a várost, ezért fél hatkor elindultunk.

Jó tempóban lehetett haladni, mielőtt átértünk volna Litvániába még egyszer teli tankoltuk a kocsit, de még így is elég sok Zlotynk maradt.

Úgy tűnt, mintha Litvánia kicsit szegényebb lenne Lengyelországnál. A falvakban, ahol áthaladtunk általában faházakat láttunk, többnyire megértek már egy külső felújításra. Az egyik településen az út melletti faházak bejárati ajtaja kb. egy méter magasan volt, viszont lépcső nem vezetett hozzájuk (remélem, hogy valahol másik bejáratuk is volt, nem pedig bent raboskodtak a lakók, vagy az ablakon kellett bemászniuk a házba).

Kevesebb mezőgazdasági gépet láttunk, a lekaszált szénát kézzel, villával forgatták meg. Láttunk ugyan helyenként teheneket, lovakat, de azt is kevesebbet, mint a szomszédos Lengyelországban. Ugyanakkor helyenként a legkorszerűbb traktorok lerakatait is láttuk és gondolom, hogy nem csak díszként szolgálnak.

Kellemes, dimbes-dombos és többnyire jó minőségű úton haladtunk. Viszonylag ritkán láttunk az út mentén parkolót, az egyiknél megálltunk reggelizni. Szép kilátás nyílt egy tóra és a tóparton álló gazdaságra (kis faház, néhány fészer).

Azért van néhány érdekes specialitása a litvániai utaknak. Az egyik, hogy a legmeglepőbb helyeken vannak – az autóutakon is – gyalogátkelők, amik előtt bukkanón kell áthaladni. A bukkanót csak egy keskeny, két soros fekete-fehér sakktábla jellegű csík jelzi. Bár a sebességet már előtte korlátozzák, de 50-nel se kellemes élmény áthajtani egy ilyen bukkanón. A kétszer kétsávos autóutakon helyenként jelölt módon vissza lehet fordulni. Csak azért nem autópályák az új és jó minőségű útjaik, mert szintbeli kereszteződések vannak rajtuk, többnyire lámpás kereszteződéssel. Néhány alsóbbrendű út zötyögős, nyomvályús volt, de összességében sokkal jobbak voltak a tapasztalataink, mint amire számítottunk és mint amivel aztán Lettországba átérve alsóbb rendű úton találkoztunk.

Vilnius előtt nem sokkal megálltunk Trakaiban megnézni a szigeten álló várat. 10 órakor értünk oda, de már nyitva volt a vár és turistacsoportok nyüzsögtek az udvarán, termeiben (később, a telefonom átállásából fedeztem fel, hogy a Baltikumban 1 órával előrébb járnak, mint nálunk). Az oda vezető út mellett cseresznyét és szamócát árultak. A várudvaron a korabeli fegyvereket és azok használatát mutatták be a csoportoknak. Mi magunkban bóklásztuk végig a termeket, inkább a vár építészeti érdekességeire koncentrálva, mint a kiállított tárgyakra.

Vilniusban a városi kempingbe mentünk (N54°40’49”, E25°13’37”), ahol 21 EUR/ éjszaka árért kaptunk helyet, áramot, konténerekben kulturált vizesblokkok voltak, tudtunk tölteni és üríteni. 6 EUR-ért két tömegközlekedési kártyát is kaptunk - csak amikor használni szerettük volna, hiába illesztettük a leolvasóhoz, az nem csipogott. Amikor visszafelé mentünk a kempingbe akkor látta Laci a képernyőn a kiírást, hogy 0 EUR van a kártyán. Szerencsére ellenőrrel nem találkoztunk, nem kellett magyarázkodnunk.

A kempingtől 700 m gyaloglással elértük a főutat, ahonnan a 16-os trolival a vasútállomásig tudtunk utazni. Kicsit meg kellett fordítani a város bejárásának tervezett sorrendjét, de gyakorlatilag az óváros egyik végéhez közel tett le a troli. A trolin velünk utazott egy tajt részeg fiatalember, aki egy literes sörösüveget babusgatott, időnként az utastársaktól megpróbált lejmolni, lerúgta a cipőjét, majd visszavette, de viszonylag békés részeg volt.

Végigmentünk a főutcán a folyópartig, a dómig és a nagyherceg palotájáig. Mivel időnként fekete felhők jöttek, esődzsekit is vittem magammal, amit aztán cipelhettem a hátizsákban, mert szerencsére a napocska győzedelmeskedett.

Bementünk néhány utunkba eső templomba, az egyik oltár mögötti fala élénk zöldre volt festve, kicsit a Krisna templomra emlékeztetett. Aznap ballagtak a frissen diplomázott egyetemisták, elsősorban az egyetem környékén tele voltak az utcák virágcsokrokat szorongató, ünneplőbe öltözött fiatalokkal és a boldog hozzátartozókkal.

Sétálóutca vezet végig az óvároson, azért néhány autó mindkét irányban próbált haladni a gyalogosok tömegében. A dómnál egy szép parkban pihentünk meg egy kicsit. A várba gömbölyű kövekkel kirakott meredek gyalogúton, vagy funiculareval lehet feljutni. Én az utóbbira szavaztam. Körbe jártuk a várdombot, de nem sikerült megtalálnunk, hogy honnan indul a sikló. Ezért amíg Laci felment a várba a parkban üldögéltem egy kicsit.

Még járkáltunk egy kicsit a városban, kellemes hely, majd visszatértünk az állomás előtti térre, ahol éppen elkaptunk egy 16-os trolit. Este a kellemes napsütésben még kiültünk egy kicsit a lakó elé.

Július 23. Csütörtök

Gyönyörű napsütésre ébredtünk. Reggel még töltöttünk, ürítettünk, majd útra keltünk kelet felé, ahol az Aukstaitios Nemzeti Park, azon belül is Paluse volt a célunk. Szép vegyes, majd fenyőerdőkben haladtunk, kedves kis néhány házból álló falvakon vágtunk át. Az egyikben megálltunk közelebbről is szemügyre venni a fa templomot és haranglábat. Sajnos a templomba nem tudtunk bemenni, mert minden ajtaja zárva volt.

Helyenként láttuk a GPS-ről, hogy tavak mellett haladunk, de a legtöbbet a sűrű erdőktől nem pillantottuk meg. Egy helyen kibukkant egy tó, a partján kellemes parkolót is láttunk, de haladtunk tovább. Paluseban az útról látszott a tó, de házak álltak az út és a tó között. Beálltunk az információs házikó melletti parkolóba egy német terepjáró lakóautó mellé, majd felfedeztük a környéket. A turista információ nem működött – bent egy-két hevenyészve beszórt üres polc árválkodott. A parkolóban lakókocsit ábrázoló tábla közeli kempingre utalt. A domboldalon szép fatemplom állt, körülötte faragott fa szobrok. Tovább haladva a meredek úton felfelé megtaláltuk a kempinget, egy lakóautó álldogált benne. A parkolóból megpróbáltunk lemenni a tóhoz. Az első kísérletünk nem volt túl sikeres, amerre elindultunk csónakokat készítettek fel a szezonra, a német juhászuk pedig elég ellenségesen méregette Selymit. Visszafordultunk és a házak közötti ösvényen indultunk el, hátsó udvarokban jártunk, de láttuk, hogy vannak a tóparton, hát gondoltuk, hogy valahogy meg lehet közelíteni. Végül leértünk a partra, mamák napoztak a fűben, kis gyerekeik pedig tapicskoltak a parti sekély vízben. Persze Selyminek se kellett több, a melegben egyből bement a tóba és ott jólesően elheveredett a vízben. Gond csak akkor volt, amikor ki kellett volna jönnie, szegénynek a hátsó lábai egyáltalán nem akartak működni, a hasán kúszott kifelé, majd amikor már Laci el tudta érni, ő segített neki kikászálódni. Szerencsére a parton némi fűben törölközés után helyrejött és vissza tudott sétálni a lakóhoz a közben felfedezett ösvényt követve. EU finanszírozással épült üdülőházak között jártunk, úgy tűnt, hogy már évekkel korábban megépültek, de valamiért nem vették használatba őket (a teraszajtón benézve bent vadiúj, még fóliába csomagolt ágyak látszottak. Valami turisztikai fejlesztés része volt az információs pont felújításával együtt, de úgy tűnt, hogy félbehagyták.

A tótól távoli kemping nem volt túl vonzó, a parkoló mellett egy viszonylag forgalmas út vezetett kamionforgalommal (a közelben található Litvánia atomerőműve). Úgy gondoltuk, hogy visszafelé indulunk következő napi első célpontunk, Kaunas felé és próbáljuk megtalálni az odafelé úton a tavak partján látott parkolókat. Egy helyen egy erdei parkolót találtunk padokkal, asztalokkal, ahol meg is álltunk és a környéken némi szamócát és áfonyát szedtünk és lakmároztunk, aztán tovább indultunk. Sikerült rátalálni az odafelé úton látott tó melletti parkolóra asztalokkal, padokkal, két fedett étkező hellyel, stéggel. Családok jöttek – mentek, megmártóztak a tóban (a reakciókból ítélve nem lehetett túl meleg a víz), majd elmentek. Jöttek kutyákat is sétáltatni. Lecsót főztem, majd amikor vacsora után el akartam pakolni a cuccokat a lakóba az egyenetlen köveken sikerült hasra esnem, alaposan beütve a sípcsontomat. Laci kint nézelődött és a tájékoztató táblák teteje alatt felfedezett egy madárfészket, amiben három fiókát etettek a szüleik. Nem tudom, milyen madarak voltak, a szülők először kicsit megijedtek tőlünk, ahogy a közelükben üldögélve figyeltük őket, de amikor rájöttek, hogy nem jelentünk veszélyt, ismét a megszokott gyakorisággal hordták a vacsorát a fiókáknak.

A madarakról jut eszembe: sokáig azt hittem, hogy a gólyák és fecskék csak Magyarországra és közvetlen környékére járnak vissza nyaranta költeni. Aztán tapasztaltam, hogy Franciaországban is vannak gólyák, majd most felfedeztem, hogy tőlünk jóval északabbra, Lengyelországban és a balti államokban is nagyon gyakori madár a gólya és fecskéket is láttunk. Igazából ezeken a területeken sokkal több fészket és gólyát láttunk, mint kis hazánkban utazgatva.

A parkolóból lassan hazamentek a családok és kutyasétáltatók, de kezdtek gyülekezni azok, akik ott kívántak sátorozni éjszaka. Ezzel nem is lett volna semmi gond, csakhogy éppen Szent Iván éjszakája volt és a felhalmozott tömény ital mennyisége, valamint a zene biztosításához előpakolt generátorok mérete erősen elgondolkoztatott minket arról, hogy mennyire békés éjszakára számíthatunk az egyébként idilli tóparton. Így aztán szedelőzködtünk és tovább indultunk. Túlságosan nyugodt éjszakánk így se volt, egy szupermarket parkolójában álltunk meg, de egyrészt elég nagy volt a forgalom egész éjjel a közeli úton, másrészt elég sok illuminált állapotú napéj egyenlőséget köszöntő delikvens járt arra. Azért megszakításokkal néhány órát aludtunk.

Július 24. Péntek

Reggel vettünk néhány dolgot a boltban, ami előtt aludni próbáltunk, majd elindultunk megtenni a még hátra levő távot Kaunasig. Az óvárosban egy kis zsákutcában tudtunk megállni illatozó hársfák alatt. Már Lengyelországban is, aztán végig a balti államokban éppen virágoztak a hársfák, kellemes illatot árasztva. Én amúgy is imádom a hársfa illatát, ezért is kaptam a barátainktól egy kis hársfát a 60. szülinapomra. Nagy élmény volt, hogy amerre csak jártunk, mindenfelé ez a kellemes illat vett körül minket. Körbejártuk az óvárost, benéztünk a felújításért esedező középkori templomba, körbesétáltuk a felújított erődítményt, kedvtelve nézegettük a régi házakat. Már előző nap is kellemes idő volt, de ezen a napon már az árnyékot kerestük, sehol egy felhő az égen és egyre melegebben tűzött a nap. Kicsit bonyolult volt a zsákutcából a kifelé vezető út, megfordulni nem volt hely, csak tolatva tudtunk távozni.

Következő megállónk a Keresztek hegye volt, mielőtt elértük volna egy útszéli árustól vettem egy doboz epret, amit a következő megállónál jó étvággyal el is fogyasztottunk. Éva mesélte, hogy amikor ők arra jártak éppen vihar készülődött, fekete fellegek gyűltek, ami misztikus hátteret adott a helynek, ahol a függetlenség hívei újra és újra egyre nagyobb számú keresztet állítottak a kis dombra, ahányszor csak a hatalom lerombolta azt. Most 30 fok volt és hétágra sütött a nap, a misztikum hiányzott, de így is érdekes volt a sok-sok kereszt, amelyek Litvánia mellett számos más országból származnak. Felfedeztünk néhány magyar vonatkozású keresztet, valamint az olasz lakóautó klub keresztjét is. Éppen menni készültünk, amikor egy magyar turistacsoport érkezett.

A Keresztek hegyén tett látogatást követően némi kavarodás támadt. Én azt terveztem, hogy meglátogatjuk a Kuronia félszigetet, ami egy keskeny földnyelv a Balti tengerben, természetvédelmi terület és részben Litvániához, részben pedig Oroszországhoz tartozik. Úgy gondoltam, hogy a nagy melegben jól esne a tenger hűsítő klímáját élvezni. Laci viszont feleslegesnek tartotta a kb. plusz 300 km utazást, ezért végül visszafordultunk és Lettország felé vettük az irányt. A Rundale kastélynál levő ingyenes parkolót néztem ki éjszakára, ami arra is alkalmas, hogy másnap megnézzük a kastélyt. A főút a megszokott jó minőségű volt, azonban amint letértünk róla, a hepe-hupás úton csak kis sebességgel lehetett haladni. Este 6 körül értünk a parkolóba, ahol csak egy holland lakóautó és egy kis osztrák lakókocsi tartózkodott. Még mindig nagyon meleg volt, szerencsére találtunk árnyékos helyet. A nap este 10 után ment le, de akkor is csak 28 fokig hűlt le a hőmérséklet. A Balti államokban kitört a kánikula, nem tudom mennyire jellemző ez arrafelé.

Laci amikor Selymit vitte esti sétára felfedezte a kastélyt és a kertjét. Vacsora után még egyszer elsétáltunk a gyönyörűen felújított, impozáns méretű kastélyhoz és élveztük a park előkertjében nyíló pompás rózsák szépségét és illatát. A kertbe csak belépővel lehet bemenni, így az másnapra maradt.

Nyitott ablakoknál aludtunk, de még így is csak 19 fokra hűlt le a levegő a lakóban hajnalra, kint 18 fok volt.

Június 25. Szombat

A meleg ellenére nagyon kellemes, csendes éjszakát töltöttünk a Rundale kastély parkolójában. A kastélyt 10 órától lehet látogatni, mi az elsők között vártuk a pénztár nyitását, hogy lehetőleg még a legnagyobb hőség előtt tudjuk a parkot megnézni. Először a kastély két szárnyát jártuk végig, szép cserépkályhák, stukkó díszítések, berendezés, porcelánok, érdekes családfák, képek, műtárgyak között haladtunk. A pincében fényképeken és tárgyakkal bemutatták a felújítás előtti állapotát a kastélynak, amit szinte a semmiből alkottak újra.

A családfákat ábrázoló képeken először csodálkoztunk, hogy idős embereket ábrázoló képeken rövid életre utaló dátumok szerepeltek, de kiderült, hogy a második évszám a házasságkötés idejét jelzi.

A kastély megtekintése után a kertben gyönyörködtünk, nem csak a szemünkkel, hanem az orrunkkal is, sok-sok rózsát végigszaglászva, amíg az orrunk a sok illattól el nem veszítette érzékenységét. Közben mindenhol igyekeztünk az árnyékot keresni, mert dél körül már 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Mire visszatértünk a lakóhoz az egész parkoló megtelt, kiültünk az árnyékba kicsit sziesztázni. 4 óra körül – bár a hőség nem csökkent – felkerekedtünk. Először Bauskában néztük meg a várat, majd Rigába indultunk. Megtaláltuk a kempinget, de elég messze volt a belvárostól, ezért inkább lakóval mentünk várost nézni. A rakparton találtunk árnyékos helyet, csak a parkolás nem volt teljesen világos. Végül arra jutottunk, hogy szombaton csak 17 óráig fizetős a parkolás, így nem kellett már jegyet vennünk (szerencsére jól okoskodtunk, nem büntettek meg minket).

A belváros szélén parkoltunk, de nem volt térképünk, ezért csak az orrunk után mentünk. Laci visszament a kis GPS-ért, de nem találta, én meg nem igazán emlékeztem, hogy kb. 10 éve, amikor ott dolgoztam egy hetet merre is jártam. Nem sikerült minden nevezetességet megtalálni, de nagyon jót bóklásztunk az óváros zeg-zugos utcácskáiban, megcsodáltuk az XVII.- XVIII. században épült Hanza épületeket, a borostyán boltokat, a nyüzsgő életet az utcákon, sörözőkben, kávézókban. A Blackheads ház előtt megtaláltuk azt a lapot, ahol az első karácsonyfa állt (eddig nem is tudtam, hogy a karácsonyfa a lettektől származik). Néhány Art Nouveau épületbe is botlottunk, de azokat leginkább másnap láttunk, amikor kifelé autóztunk a városból.

Nem láttunk mindent, de ismét kellemes benyomást szereztem Rigáról. A folyóparton két kempinget is jelöltek. Az egyik a City Camping, a másik egy kishajó kikötőnél volt, de annak a környezete nem volt igazán bizalomgerjesztő, a lakók itt-ott a forró betonon álltak, ezért inkább visszamentünk a City Campingbe (N56°57’22”, N24°4’51”). A két kemping árai egyébként azonosak voltak, árammal 19 EUR-t fizettünk egy éjszakára. Kiültünk a lakó elé vacsorázni, sörözgettünk, vártuk, hogy hűljön a levegő, de sajnos a hőség nem akart alább hagyni. Még majdnem éjfélkor is 28 fok volt és ez hajnalra is csak 2 fokkal lett kevesebb. Minden ablakot kinyitottunk, ment a ventilátor, de alig tudtunk valamennyit aludni.

Június 26. Vasárnap

Igyekeztünk korán összeszedelőzködni, hogy még a legnagyobb meleg előtt meg tudjunk nézni néhány aznapi célpontot. A Gauja Nemzeti Parkba tartottunk, hol számos várkastély, szép természeti helyszínek találhatók. Siguldában elszerencsétlenkedtünk kicsit. Előbb a második lejárónál mentünk le a főútról, az azonban családi házas övezetbe vezetett. Utána visszamentünk az első lehajtóig és a vasútállomás parkolójába álltunk be. Itt két nagy tábla mutatta a környék látnivalóit. Jó lett volna azonban egy kis papír alapú térkép, hogy tudjuk, merre kell mennünk. Laci a GPS-ben azt találta, hogy 150 m-rel visszafelé van egy turistairoda. Visszasétáltunk, de nem találtuk. Laci még messzebbre is elment, sehol semmi. Ahogy visszaértünk a vasútállomáshoz, észrevettem, hogy a nagy táblák takarásában van egy információs iroda. Onnan sikerült szerezni térképet, prospektusokat, közben a turistabuszok is megérkeztek, így a nyomukban mi is elindultunk. A Gütmana barlangnál beálltunk egy sorompós parkolóba (2,50 EUR). Azt gondoltam, hogy kipróbálhatnánk a tandem biciklit, de nem igazán jött össze. Gyalogosan mentünk át az út túloldalára a barlangot megnézni (persze Selyminek bele kellett feküdnie a barlangban eredő hideg forrásba). Utána lakóval mentünk fel a hegyre (a 11%-os emelkedő aztán tuti, hogy biciklivel nem ment volna), ahol a Turaida múzeum központot néztük meg.

Lefelé lekanyarodtunk a folyópartra, ahol még biciklizés közben láttuk, hogy sátoroznak. Egy kis faház körül a rétet kempinggé nevezték ki, de lehetett csak parkolni is néhány órára (2 EUR). Itt megebédeltünk és kicsit sziesztáztunk, majd indultunk vissza Siguldába. Útközben egy kanyarnál egy újabb kastélyt fedeztünk fel a domboldal tetején. Felérve megkerestük, előtte kellemes árnyas parkolót találtunk (kivételesen nem is volt fizetős). Megnéztük a kastély kertjét, ahonnan egy romos várkastély is nyílt. Később a kapott prospektusokból beazonosítottuk, hogy Sigulda új várkastélyára, illetve a régi várkastély romjára leltünk rá.

Itt aztán le is táboroztunk, kitettük a székeket a fűbe és a fák árnyékában vártuk, hogy kicsit hűljön a levegő. Fél 10-kor még 28 fok volt, a lakóban meg 30. Aztán éjfélkor megjött a várva-várt enyhülés. Villámlott, dörgött, de nem a közelünkben volt a vihar. Siguldába csak egy kis szél és eső érkezett, lehűtve a levegőt. Reggelre kint 19, bent 23 fok volt, jól és sokáig aludtunk. (Koordináták: 57.16346°, 24.8545°)

Néhány szó a Baltikum autóvezetési szokásairól – amennyit meg tudtunk figyelni belőle.

Természetesen itt is nyugati autók vannak, bár többnyire elég idősek. A nagy autókat kedvelik, minivel, kisautóval kevéssel találkoztunk. A fiatalok a tuningolt kocsikat imádják, hatalmas kipufogóval és nagy gumiégetők, normális elindulást csak véletlenül produkálnak. A kisebb utak sok esetben nem aszfaltozottak, hanem murvások. Azokon a repülő rajttal induló kocsikkal akkora porfelhőket kerítenek, hogy percekig semmit nem látni. Persze ez a kocsikon is látszik, a legtöbbet vastag porréteg burkolja be. Általában egyébként nem száguldoznak, többnyire betartják a sebességkorlátokat. Előzésnél hajlamosak jóval előbb kimenni és hosszasan előzni.

Még a Rundale kastély parkolójában reggel egy nagy durranást hallottunk, majd sípoló hangot, az egyik kocsinak álltó helyében kilyukadt és leeresztett az egyik gumija.

Június 27. Hétfő

A turista információnál kaptunk egy szuper prospektust a Gauja Nemzeti Park látnivalóiról, amiben minden jelentősebb nevezetességről van egy fénykép, egy rövid leírás és a hely koordinátái. Az utolsó lettországi reggelen gyorsan kinéztem, hogy milyen nevezetességeket lenne jó még megnézni a környéken. Kellemes, hűvös időben (milyen jól esett a 18 fok a 30 fok után!) először az egyetlen fából épült barokk kastélyt (inkább udvarház) jártuk körbe (Ungurmuiza), majd Cesis romos várkastélyát szemléltük meg kívülről és jót sétáltunk a meredeken lejtős parkban, ahol egy kő lépcsősort kisfiú és kislány szobrok szegélyeztek, mindegyik kisgyereket valamilyen játékkal, vagy állattal ábrázolva. Cesisben bevásároltunk (Laci névnapjára még egy tortát is vettünk), majd indultunk az utolsó megtekintésre tervezett udvarház, a Dikli kastély felé. Innen a lett – észt határ felé indultunk tovább. Útépítés lassította a haladást, de még az estére kisütött nap sugarainál értünk az ACSI katalógusból kinézett remek parkolóba Pühajarve-nél (N58°2’48”, E26°27’39”). Tó partján gyönyörű park, teniszpályák, edzőterem, az út túloldalán napelem mező és a parkolóban a lakóautóknak / lakókocsiknak kijelölt helyek mindegyikénél ingyenes áramcsatlakozás. A közeli épület wi-fi-jére csatlakozva beszéltünk az otthon maradottakkal, átnéztük az e-maileket, vacsora után tortát ettünk, majd aludni tértünk.

Június 28. Kedd

Reggelre kint 15, bent 18 fok volt, viszont ragyogóan sütött a nap, gyorsan melegedett a levegő. Sétáltunk egyet a parkban, majd tanulmányoztuk a környék látnivalóit bemutató táblát. Kinéztünk egy energiamezőt (energiával tölt fel a hagyomány szerint), illetve az ezt jelző energia oszlopot, mint érdekességet. A parkolóhoz közel volt, mégse egyszerű felfedezni, mert a fénykép perspektívája szerint egy 4-5 méter magas oszlopot kerestünk, miközben a valóságban max. 2,5 méteres az oszlop, eltörpül a környező erdő fái mellett. Azért megölelgettem, hogy feltöltődjek a környék energiájával.

Tartu Észtország egyetemi városa, de mi csak keresztül autóztunk rajta, sok modern épületet láttunk. Következőként Kuremasban álltunk meg, ahol egy XIX. századi kórházépület, egy hasonló korból származó iskola, valamint egy orosz ortodox templom és kolostor együttes voltak a látnivalók.

Következő megállónál megnéztük Észtország legnagyobb (30 m magas) vízesését, ami a parti sziklákról a Finn-öböl vizébe zubog alá. Nem volt túl jó rálátás a vízesésre, mert mára csak romjai maradtak annak a gyalogos hídnak, ahonnan korábban biztos szép látványt nyújtott a lezúduló víztömeg. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy ha jó a hely, akár ott is éjszakázhatunk, de nem volt túl vonzó a természeti érdekesség környezete.

Ahogy tovább indultunk, a Tallinba vezető part menti út le volt zárva, terelőúton haladtunk tovább. Így viszont az útról felfedeztünk egy dombtetőn álló várromot és megálltunk legalább kívülről megnézni Rakvere középkori várának maradványait. Amikor felértünk a vár bezárásáig már csak negyed óra volt hátra, a várkapunál levő parkolóba nem volt szabad kocsival felhajtani, így aztán indultunk tovább. Estére a Lahemaa Nemzeti Parkban reméltem, hogy találunk valami kellemes helyet. Mindjárt az első próbálkozást siker koronázta. Palmse-ben megtaláltuk a nagyon szépen felújított kastélyt és vele szemben a nagyon kis forgalmú út mellett a parkolót, ahonnan éppen távoztak az utolsó látogatók. Vacsora után még sétáltunk az udvarház parkjában. (Koordináták: N59.51177, E25.95470)

Június 29. Szerda

Még egy kicsit bóklásztunk a Lahemaa Nemzeti Parkban (jártunk makadám úton is 1-2 km-t), lementünk a Finn-öböl partjára, ahol a kellemes napsütésben volt aki meg is mártózott, az út mentén szemezgettünk egy kis szamócát, majd elindultunk Tallinba. Az óvároshoz közel találtunk parkolót, igaz, hogy elég drágán (3 EUR/ óra). Kicsit körbejártuk az óvárost, nagyjából egy óra alatt. A várfalnál egy rigófióka próbálkozott felrepülni, de nem ment még neki. Mire visszatértünk, már nem volt ott, remélem, hogy a szülei rátaláltak. Rengeteg turista volt az óvárosban.

Mivel a harmadik Balti fővárost is láttuk, volt összehasonlítási lehetőség. Nekem a régi és a múlt századi építészet és város hangulat terén Riga tetszik a legjobban. A modern épületek és a nem túl régmúlt épületeinek kinézete alapján Tallin a nyerő. Az óváros áttekinthetősége és egységes stílusa Vilniusra jellemző. Mindhárom város régmúlt időkre tekint vissza, mindhárom népnek viharos történelme volt, történelmi tanulmányaimból mindez nem rémlett, érdekes volt felfedezni, hogy már a XIII. – XIV. századból jelentős építészeti emlékek maradtak fenn a Balti államok területén.

Megvettem a kompjegyeket Helsinkibe péntek délre 128 EUR-ért (nem a gyors hajóra, mert az jóval drágább).

Parnuról szépeket írt a Lonely Travel útikönyv, hát arra vettük az irányt. Először a kikötőben álltunk meg, ahonnan a sétahajók indulnak, majd beálltunk abba a híd melletti parkolóba, ami az ACSI katalógusban szerepel. A hídon elég nagy volt a forgalom és a híd lábánál egy elektromos bicikliket kölcsönző srác amikor egy csinos lány arra járt, vagy biciklizett, megszólaltatott egy légkürtöt, hát elég nagy volt a zaj. A folyóparton sétálva egy belső udvarban fedeztünk fel egy parkolót, amit az utcától egy épület választott el. Visszatértünk a lakóhoz, vacsoráztunk, elsétáltunk a városka központjába, ahol néhány szép épület és régi faház, favázas ház maradt meg, majd a lakóval átálltunk a felfedezett parkolóba, ahol nagyon kellemes, csendes éjszakát töltöttünk.

Június 30. Csütörtök

Utolsó napunk a Balti államokban. Parnu nekünk nem jött be annyira, persze lehet, hogy azért, mert elsősorban fürdőváros, mi pedig meg se próbáltunk fürdeni.

Észtország nyugati partvidékén haladva Haapsalu-t néztem ki, mint érdekes helyet. A reggeli napsütés után felhők gyűltek és a tengerparton korábban eshetett is, de kellemes időben indultunk megnézni a vár romjait. Elég nagy vár volt, benne egy katedrális is, amelynek a tető felújításához várják jelenleg az adományokat. Aki adományoz a célra (legalább 41 EUR-t – ennyi egy cserép ára), az egy cserépre felírhatja a nevét és neve megmarad az utókor számára a templom tetőjén.

Sétáltunk még egy kicsit a városkában és egy ajándékboltban felfedeztem egy fa madárodút, aminek nem tudtam ellenállni, muszáj volt megvenni valakinek ajándékba. A város szélén a következő időszakra a bevásárlást is megejtettük.

Következő helynek és egyben utolsó éjszakára egy félsziget végén levő világítótornyot néztünk ki.

Az erdők között vezető úton sehol nem volt egy parkoló, ezért csak félreálltunk az út szélén ebédelni. A desszert az út szélén szedett szamóca és az erdőben szedett áfonya volt.

Ahogy tovább indultunk egy templom romot láttunk az út mellett, majd egy parkolót is, hát megálltunk. Teljesen véletlenül akadtunk rá Padise XIII. századi emlékére (az útikönyvben sem találtam nyomára). Egy cisztercita apátság romjai, amik belépődíj és biztonsági intézkedések nélkül látogathatók (helyenként két emeletnyi mélység állja útját a romokat bejáró érdeklődőnek minden korlát, figyelmeztetés, stb. nélkül). Érdekes az apátság története és az épületegyüttes megmaradt romjai is.

Itt is lehetett volna éjszakázni, de kicsit közelebb szerettünk volna kerülni Tallinhoz, hogy ne kelljen korán indulni másnap a 12.30-kor induló komphoz. A kinézett világítótoronyhoz ipari és katonai területek mellett vezetett az út, de a végén kellemes parkoló fogadott minket két paddal és egy szemetes konténerrel, szemben az út másik felén kis kilátóval a szirt tetejéről. A szovjet időkből maradt világítótornyot meg is lehetett volna mászni, de nem volt kedvünk hozzá. A naplementében (ami este 11-ig elhúzódott) sokan jöttek autóval, megálltak, kicsit nézelődtek, aztán indultak vissza. Kellemes éjszakánk volt, a szél is elállt, nem ringatta a lakóautót. Éjjel 3-kor ugyan felébredtem, hogy megint jött egy autó, de a szürkületben csak egy gyors körülnézést követően indultak vissza.

Július 1. Péntek

Reggel még sétáltunk egy kicsit a partmenti szirteken, aztán indultunk Tallinba. Még időben voltunk, ezért kis kitérőt tettünk Keila-Joa kastélya és vízesése felé. A kora reggeli időpontban még minden kihalt volt, az étteremként működő szépen felújított cári időkből származó kastélyt remek kert veszi körül és a kerti útról már hallani lehet a közeli vízesés robaját. Nem egy Niagara, de szép a környezete és maga a vízesés is üdítő látvány.

A kikötő előtti utolsó benzinkútnál teletankoltunk az olcsóbb észt mannából - egyébként északra haladva egyre drágább az üzemanyag. Litvániában a legolcsóbb, Lettországban kicsit drágább, Észtországban még drágább, Finnországban pedig érezhető különbséggel drágul a Balti államokhoz képest.

Laci még megsétáltatta Selymit, aztán besoroltunk a komphoz álló sorba. Nem volt tele a komp, nem szóltak, hogy kapcsoljuk ki a gázt, így a hűtő gázról tudott működni, pedig Laci szerkesztett hozzá egy elektromos megoldást is, ami talán az egész 3,5 órás komp utat is bírta volna. Szerencsére felhős időben indultunk, így nem melegedett fel a lakó, Selyminek se volt túl melege az úton.

A 10 emeletes kompon először egy olyan helyen ültünk le, ahol egy idő után egy zenekar kezdett játszani, elég hangosak voltak, ezért tovább álltunk. A wi-fit kihasználva írtam néhány e-mailt, elintéztem néhány utalást. A klímás helyiségekben nem volt melegünk. Aztán Laci felfedezte, hogy a 10. emeleten a teraszon szélcsend van és ragyogóan süt a nap, úgyhogy felmentünk melegedni. Nemsokára megérkeztünk Helsinkibe, a lifteknél persze nagy tömeg, úgyhogy mászhattunk le 7 szintet az autók fedélzetéig.

Többször jártam már Helsinkiben (igaz, hogy utoljára kb. 25 éve), de semmi nem volt ismerős, ahogy a kompról lejöttünk. Sok új épület, mindenfelé útfelbontás, építkezések, mintha csak Budapestre érkeztünk volna meg. Azért egy idő után kezdett ismerős lenni a környék, a kikötőhöz érve jöttem rá, hogy másik kompkikötőbe érkeztünk, mint amire számítottam. Találtunk parkolóhelyet és megálltunk egy gyors városnézésre. 1 órára 3 EUR volt a parkolás, kártyával lehetett fizetni. Gyorsan megnéztük a katedrálist, előtte a Szenátus teret, a köztársasági elnök palotáját, az Esplanadin végigsétálva bekukkantottam a Marimekko és az Aarikka boltjaiba, a piacon hüledeztünk, hogy milyen drága az eper, a borsó, meg minden. Megnéztük az Uszpenszkin ortodox katedrálist, majd éppen időben értünk vissza a lakóhoz. Hétvégén ingyenes a városban a parkolás, ezért azt terveztük, hogy másnap visszatérünk. Éjszakára gondoltam, hogy megpróbálhatnánk körülnézni a Seurasaarira vezető híd előtt, mert a szigetre, vagy az ottani skanzenbe igyekvőknek biztos van előtte valami parkoló. Jól sejtettem, egy nagy parkolót találtunk, ahol 24 órát lehet tartózkodni, majd a szigetre átvezető gyalogos hídhoz közelebb egy kisebbet is, ahol viszont csak 4 órát szabad maradni.

Július 2. Szombat

A  60.18803, 24.90174 koordinátáknál levő parkolóban nagyon kellemes éjszakát töltöttünk. Másnap reggel megnéztük a skanzent és még egy nyilvános WC-t is felfedeztünk a szigetre vezető híd előtt levő buszmegállónál.

A skanzen bejárásával eltelt egy fél nap. Sajnos csak két mókust láttunk, pedig amikor legutóbb ott jártam mindenfelé szaladgáltak a szelíd kurri-k. Innen a Sibelius parkhoz mentünk, szeretem a Sibelius emlékművet. Itt tűnt fel, hogy bizony Helsinkiben nincs mindenütt szépen levágva a fű a parkokban és az utak mentén. Észtországban szerintem jó üzlet a fűkasza árusítás, mert amerre csak jártunk, mindenhol nyírták a füvet, aminek meg is volt a látszatja, a parkok gyönyörűek, szép zöld, rövid gyepszőnyeg mindenhol és még az utak szélén is 1-2 méteres sávban nem burjánzó gaz, hanem szépen lenyírt növényzet található. A másik meglepetés az volt, hogy Észtországban nagyobb volt a tisztaság a városokban, buszmegállókban, mindenfelé, mint Helsinkiben. Igaz, hogy utcai szemetest nem nagyon láttunk az észteknél, de mégse szemetelnek.

Következő megállónk a sziklatemplom volt, nagy kedvencem. Éppen zárva volt, egyre gyűlt a nép a nyitásra várva. Elsősorban kínai turisták, de volt egy finn mama is tündéri másfél éves iker kisfiaival, akik gyorsan kedvelt fotómodelljei lettek a kínaiaknak. Amikor újra kinyitott a templom, násznép özönlött ki az ajtón, esküvő miatt nem volt időlegesen látogatható. Az ifjú pár is meglepődött, hogy milyen népes násznép jött össze, mert a kínaiak persze mindenfelől fényképezték őket, meg persze magukat az ifjú párral.

Innen a Finlandia palotához mentünk, végigsétáltunk a tó mellett, aminek a partján áll. A parkban meleg ünnepség zajlott, zenével, sok lufival, szalagokkal, csokit osztogattak, még a kutyákat is beöltöztették, szóval nagy buli volt.

Szerettem volna egy pillantást vetni a parlamentre is, de szép fehér lepelbe öltöztetve várja, hogy a felújítását befejezzék. Egyébként nagyon sok fehér ruhás épületet láttunk mindenfelé, úgy látszik nagy felújítási hullám van éppen Helsinkiben.

Visszatértünk még egy kicsit a kikötő környékére, majd előző esti kiváló helyünkön nyugovóra tértünk. Egész nap remek meleg, napsütéses idő volt, éjszakára azonban megérkezett a vihar és több hullámban az eső.

Július 3. Vasárnap

Korán ébredtünk, egy újabb zuhé dörömbölt a lakó tetején, indulás előtt még WC-t ürítettünk az előző napon felfedezett helyen, majd Porvoo-val kezdtük finnországi utazásunkat. Nem tudtam, hogy hol keressük az óvárost (Porvoo 1346-ban kapott városjogot), de némi keresgélés után rátaláltunk az i-pontra az óváros szélén, előtte parkoló, ahol még nem voltak sokan. Vasárnap – mint máshol Finnországban - itt is ingyenes volt a parkolás. Nem tudom milyen meggondolásból, de az óvárosok, régi várak rekonstrukciójánál kötelezőnek érezték a tervezők, hogy csakis nyaktörő, nagy, egyenetlen kövekből készítsék a burkolatot, ami nem csak az én nyeklő-nyakló bokámat, de láthatóan sokan másokat is kihívó feladat elé állít. Végigbotladoztam az egyik régi pasztellszínű faházakkal övezett utcácskán, a folyón átívelő hídról megnéztük a vörös-barnára festett folyóparti raktárépületeket, a meredek kaptatón felkapaszkodtunk a templomhoz, majd leóvakodtunk vissza a girbe-görbe utcácskákba. Eddigre már a nap is kezdett kisütni, bár helyenként fekete felhőkupacok függtek vészjóslóan az égen.

A Helsinkitől keletre tett kis kitérő után vissza indultunk nyugati irányban Hamenlinna felé. Itt kívülről körbejártuk a várat, amennyire lehetett, bementünk az udvarba is, de a hosszú története során az 1900-as évek elején Finnország egyetlen női börtöneként funkcionáló épületeket belülről nem néztük meg. Az útikönyvből kis kitérőt néztem ki észak felé Hattula ősi temploma és Iittala üvegmúzeuma felé. Hattulában az 1320-ban épült templom az egyik legkorábbi finn templom. Érdekes, hogy a norvégokkal ellentétben kőből építkeztek, nem fából. Külön templom épület és külön a harang épülete (nem harangláb, komplett több szintes épület – Helsinkiben a skanzenben is ilyen volt). Beléptünk a templomba – és leesett az állam. Az valami csoda, amit a sok évszázada élt naív művészek alkottak. Az egész templom üde színekkel ábrázolt freskókkal van tele, megkapó ábrázolásokkal – pl. az állatok is megjelennek az ábrázolásokon mindennapi helyzetekben. A perspektíva kezelése a gyermekrajzokat idézi, valami átható derű lengi be az egész templomot. A XIV.-XV. századból származó szobrocskák is érdekes alkotások, de a freskókba öltöztetett templombelső felejthetetlen élmény.

Ehhez képest Iittala csalódás volt. Egy nagy parkban több épület, elvileg a gyár termékeit árusító diszkont üzlet, ahol azonban az áruk kis része csak az Iittala üvegtermék, olasz ruhák outlet, éttermek, egy kis épületben eldugva a múzeum, ahol senki nem jár – mi is kihagytuk.

Számomra a mai Finnország kicsit csalódás a korábbi emlékeimhez, tapasztalataimhoz képest. Még általános iskola alsó tagozatába jártam, amikor valahol arról olvastam, hogy Finnországban ismeretlen fogalom a lopás, az erdőkben a kis faházakban bárki megpihenhet útja során, ágy, bekészített tűzifa várja, az elvárás, hogy ugyanolyan vendégfogadásra alkalmas állapotban hagyja el a helyet, ahogyan találta. Ekkor szerettem bele Finnországba, elképzelhetetlennek, mesebelien idillikusnak találtam ezt a leírást és attól kezdve nagy vágyam volt, hogy mindezt megtapasztalhassam. A 80-as évek elején jártam először Finnországban egy társasutazással. Szentpétervárig (akkor még Leningrád volt a neve) repülővel – Finnországba vonattal – Finnországban légkondis autóbusszal, majd vissza vonattal Leningrádba és haza Budapestre repülővel. Bár kis erdei faházban nem jártunk, de az élmény hatalmas volt. Persze lehet, hogy a nagy kontraszt miatt, de ahogy az elveszített kisgyerek pulcsi szépen összehajtva a sétaút melletti padon várta másnap is a gazdáját, ahogy a parkban a rendőrök fehér kesztyűt húzva gyengéden támogatják fel a részeget a padról és viszik haza, a mindenfelé fellelhető ingyenes, tiszta nyilvános WC-k, a rendezettség, a szemét teljes hiánya mind pozitív benyomást keltettek. Később (1996-ig) többször jártam Finnországban – elsősorban Helsinkiben és környékén, továbbra is pozitív élményeket szerezve. Ehhez képest mintha a finnek elkényelmesedtek volna, hiányozna belőlük a „sisu” a megmutatjuk, hogy képesek vagyunk rá szemlélete. A parkolókban WC fehér holló sűrűségű, a szemetesek – ha egyáltalán vannak - túlcsordulva, a környező erdő is tele szeméttel, az utak mentén gyér információ (az is többnyire csak finnül, esetleg svédül is a nyugati részen), nagyobb városokban láthatóan import koldusok, de finn kukázók is, az utak mentén gazos területek (bár láttunk olyan helyet, ahol éppen fűkaszával dolgoztak). Alig találni használható free wi-fit, pedig itt csodálkoztam először rá az Internet csodáira, általánosan elterjedt és sok mindenre használták, amikor nálunk még nem is volt elérhető. Teljesen megdöbbentem, amikor Helsinkiben és Turkuban is félig lebontott bicikliket láttam biciklitárolóban rögzítve, ezt nem tudtam volna elképzelni, hogy Finnországban előfordulhat. A természet persze gyönyörű és még lehet szabadon hódolni a bogyó- és gombaszedés kedvtelésnek, vannak azért (bár többnyire inkább a jól eldugott helyeken) tiszta, kellemes parkolók (szemetes itt sincs, de mindenki elviszi magával a szemetét).

A kis kitérő után most már igazán Turku következik. Este 6 körül értünk Turkuba, az egyik főbb utcát ütöttük be a GPS-be, meglepetésünkre viszonylag könnyen találtunk parkolót. Miután betájoltuk magunkat, elindultunk sétálni a folyópartra. A part menti úton gyalogosok, biciklisek közlekedtek, a folyón egymást érték a kikötött hajók, ahol enni, de elsősorban inni lehetett. Egy idő után árusító sátrak következtek mindkét parton, ahol mindenféle kézműves termékeket árultak középkori ruhákba öltözött árusok. Már éppen elkezdtek szedelőzködni, pakolták el a megmaradt árut, bontották a sátrakat. Az egyik hídon átsétáltunk a másik partra, ott is végig árusok voltak. A turkui székesegyház is a régi kőtemplomok közé tartozik, 1300-ban szentelték fel. A bejárata előtt középkori ruhákba öltözött csoport álldogált a lépcsőn, amelyhez újabb és újabb tagok csatlakoztak a templomból. Persze a kínai turistáknak is oda kellett állniuk hozzájuk, hogy így készülhessen róluk több száz kép.

Amikor be akartunk menni a templomba mondták, hogy már zárnak, de azért egy gyors nézelődésre még beengedtek. Belülről gótikus, nagy belmagasságú a templom, néhány üvegablakkal, érdekes orgonával. A legérdekesebb, hogy az egész le van vakolva, szürke vakolat takarja a falakat, oszlopokat.

A katedrális mellett találtunk egy kedves kis utcát, ahol csak egy-két autó állt (az egyik egy finn lakóautó), semmi nem tiltotta a parkolást, az utcában elsősorban középületek voltak. Gondoltuk, hogy jó lesz éjszakára. Még elmentünk lakóval a folyótorkolatnál levő kompkikötőhöz és a Turun Linna turkui várhoz. Ott is találtunk egy nagy parkolót, több lakóautó is állt benne, láthatóan ott is terveztek éjszakázni (kiültek sörözni a lakók elé). Körbesétáltuk az érdekes várat (egy része alacsonyabb, fehérre meszelt, másik része egy meredek dombon több szintes vár). Úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a belvárosba éjszakázni. Visszafelé úton még megálltunk a Suomen Joutsen nagy fehér tengerjáró vitorlásnál, ami valaha Dél-Amerika és Európa között közlekedett.

Éjszakai helyünkön leparkolva még egy kicsit sétáltunk az Aurajoka partján, az árusok már mind elpakoltak, takarították a parti utat. Sajnos a várakozásaink a békés éjszakáról nem jöttek be. Egyrészt a közeli katedrális órája negyedóránként megszólalt, másrészt időnként a mulatozásból későn hazatérők hangoskodtak.

Július 4. Hétfő

Reggel még kinéztünk a piacra (a literenként – kb. 0,5 kg lehet - 4-5 EUR-ba kerülő epret és 6-7 EUR-ba kerülő áfonyát kicsit drágának találtuk – itt se volt olcsóbb, mint Helsinkiben). Felkerestük az információs irodát, kaptunk egy Turku belváros térképet, megnéztük a régi vásárcsarnokot, aminek az árai hasonlóak voltak a piachoz, de nagyobb volt a választék, pl. húsokból és sok étkezési lehetőség is volt, valamint egy külön részen ajándéktárgy választék. A lakóhoz visszafelé betértünk egy Lidl-be néhány dolgot venni.

Raumáról azt írta az útikönyv, hogy Skandinávia legnagyobb középkori városa, UNESCO világörökségi helyszín. A GPS egy nagy bevásárlóközpontba vitt, amikor a város központját kerestük. Ezután az információs irodát adtuk meg célként és így eljutottunk a régi városrészbe. Több mint 600 pasztell színekre festett faház sorakozik szűk kis utcácskák mentén. Néhányban üzletek, éttermek működnek, de sokban ma is laknak. Aranyosak, változatosak az ablakkeretek, a házak külső deszkaborítása, az alkalmazott színek. Némelyik házat éppen felújítják, vakargatják róluk a festéket. Állítólag a házak többsége a XVIII. – XIX. századból való, de a nagy tömegben, a jóval korábbi utcácskák mentén épült házak érdekes látnivalók és kedves hangulatot árasztanak.

Éjszakára Tampere előtt néztem ki egy úttól távolabb eső parkolót A Puujarvi – Isosuo Nemzeti Parkban (koordináták: N61°15.231’, E22°35.268’). Az oda vezető út vége jó minőségű földút, egy tóhoz és madárrezervátumhoz közeli, valóban csendes parkoló. Az előtte vezető földúton csak egy-egy helyi autó jár el, különben legfeljebb a madarakat és a szél zúgását hallani. Este még jöttek két személyautóval, de gyors körülnézés, kis séta után el is mentek. A parkolónál az erdőben van bio WC is, ahova a vegyszermentes WC-tartály tartalmat lehet üríteni.

Este még jót sétáltunk, lakmároztunk szamócát és áfonyát. Amíg vacsorára lecsót főztem Laci egy kis doboz áfonyát szedett. Munkás tevékenység, de finom és egészséges az eredmény.

Július 5. Kedd

A csendes, nyugodt helyen sokáig aludtunk. Reggelre kint 13, bent 16 fokig hűlt le a levegő, ezért kicsit befűtöttünk a felkeléshez. A délelőtt a beszámoló írásával telt, Laci pedig megint szedett bogyókat és kicsit bejárta a környéket. Ezt a napot kineveztük pihenő napnak. A felhők közül csak ritkán bukkant ki a nap és erős szél ringatta a lakót. Délutánra enyhült a szél és a nap is kellemesen sütött. Sétáltunk a környéken, lápos területen lefektetett pallókon vezet a gyalogút, a tóból kis zúgókon szalad le a víz egy folyóba. A környéken sok a madár, halászsas és még valamilyen ragadozó fészkelő területe a tó és környezete. Több madármegfigyelő magasles is található a park területén.

Július 6. Szerda

Reggeli séta után felkerekedtünk és Tampere felé vettük az irányt. A térkép szerinti városközpont közelében parkoltunk, bejártuk a környéket, de nem volt ismerős a templom, amire rátaláltunk. A turista Információs irodát nem sikerült megtalálnunk a városban, itt is sok épületet, utcát felújítanak. A kikötőnél – a szeles és hűvös idő ellenére – úgy döntöttünk, hogy megkóstoljuk a finn fagyit, mert jókat olvastunk róla. Tényleg finom volt (1 gombóc 3 EUR, 2 gombóc 5 EUR, de elég nagy adag). Lakóautóval tovább haladva a térképet követve végül megtaláltuk a székesegyházat, Koós Károly épületeire emlékeztet a stílusa, majd a modern Kaleva templomot is, aminek az alaprajza egy fa törzsének keresztmetszetét mintázza. Éppen a nászindulót gyakorolta valaki az orgonán – még sokat kell próbálnia, hogy ne süljön fel az esküvőn. Éjszakára ismét egy Nemzeti Park parkolót néztem ki, ezúttal a Helvetinjarvi Nemzeti Parkban. Nagyon kellemes, erdős környezetben van a parkoló, a közelében egy étterem is található (Koordináták: N62°03.454’, E23°51.728’) Az út egyik oldalán főleg személyautókkal álltak, a másik oldalon az úttól kicsit távolabb egy finn lakóautó állt, ehhez csatlakoztunk. Felhős időben, időnként szitáló időben indultunk sétálni az egyik jelölt úton. Az egyik 2 km-es útból kb. 1,5 km-t tettünk meg szép erdei úton, helyenként fa pallókon, lépcsőkön, amikor visszafordultunk, mert tartottunk tőle, hogy Selyminek sok lenne az egész utat megtennie és még vissza is menni a lakóhoz.

Nagyon csendes éjszakánk volt, csak az eső kopogott néha a lakó tetején.

Július 7. Csütörtök

Reggelre kint 10 fok volt, ami nem nagyon akart melegedni napközben sem. Időnként szitált, csepergett az eső, de nagyobb zuhé már nem jött. Reggeli után elindultunk és most végigjártuk az előző este félbehagyott körutat. Gyönyörű tóhoz vezetett az út, ahol a gyerekkorban olvasottak elevenedtek meg, kis faház mellett összekészített tüzelő a turistáknak, akik ott szeretnének piknikezni (voltak is a pihenőhelyen, akik éppen tüzet gyújtottak, hogy elkészítsék az ebédjüket). Egy helyen kilátópontot alakítottak ki, ahonnan remek rálátás volt az erdővel körülölelt tóra. Az út mentén áfonyabokrok csábítottak bogyószedésre és –evésre. Egyetlen zavaró tényezőt a szúnyogok hada jelentett. Folyamatosan támadtak minden szabadon maradt bőr négyzetcentimétert. A hűvös miatt nem sok támadási felületük maradt, de az orrunkról, fülünkről, homlokunkról folyamatosan hessegetni kellett őket. A szúnyogok gyorsabban pattantak be a lakóba, mint mi, úgyhogy utána kezdődött a benti szúnyog vadászat. Ezzel együtt nagyon kellemes napot töltöttünk ezen a szép helyen és jól esett a kb. 4 km-es séta is.

Július 8. Péntek

Este érkezett még két finn lakóautó, éjjel több hullámban ismét rázendített az eső és reggel se akarta abbahagyni. Ólmos szürke volt körülöttünk az égbolt. Reggeli és rövid Selymi séta után indultunk Jyvaskyla felé. Az eső elállt, az egyszínű szürkeséget felváltotta a szürke számos árnyalata. Sok-sok tó mellett haladtunk el, hol az út jobb, hol a bal, hol pedig mindkét oldalán. Egy helyen egy nagyon szép fatemplomot láttam, kértem Lacit, hogy álljunk meg egy kicsit megnézni. Kiderült, hogy jó érzékkel egy UNESCO világörökségi helyszínt sikerült kiszúrnom, Petajavesi régi templomát 1763-65-ből, a finn fa építészet megkapó példáját. Nagyon szép a templom és a harangtorony, amit fedett folyosó köt össze a templommal. A szószéket bájos faragott figurák díszítik, Szent Kristóf fából faragott alakja tartja a fején. Érdekes, hogy míg sokkal korábban kő templomokat építettek, a XVIII. században nagy kövekből álló alapra fa gerendatemplomot emeltek. A templomot ősi temető veszi körül, a fejfákat böngészve az 1800-as évekből származó sírokat is lehet találni.

Jyvaskyla-ben ugyan megálltunk az Alvar Aalto múzeumnál, végül azonban nem mentünk be és csak a lakóból nézegetve próbáltam beazonosítani néhányat az Aalto által tervezett több mint 60 épületből a városban. Éjszakára megint egy nemzeti parkban néztem ki egy tóparti parkolót, de ahogy Varkaus felől Joensuu felé haladtunk az úton rájöttem, hogy nagyon közel vagyunk Valamohoz, ahol szintén van ingyenes lakóparkoló és a parkoló közelében Finnország legnagyobb ortodox vallási központja, amely egy udvarházból indult, amelyet a finnek menedékül ajánlottak, amikor az 1939-1940-es finn-orosz téli háború idején az oroszok elüldözték az oroszországi Ladoga tó szigetén, Valamo pravoszláv vallási központjában élő szerzeteseket. Mire odaértünk a parkolóhoz a nap is kisütött és a reggel óta tartó stabil 11 fokról 21 fokra melegedett a levegő.

Nagyon szuper volt a tóparti parkoló, minden oldalon asztalok és padok, egy helyen fedett szaletli körbe padokkal, középen pedig asztallal és székekkel. (N62°33.555’ E28°47.235’)

Egy teherautó felniből kialakított tűzrakó hely, mellette fatörzsből vágott, fogantyúkkal ellátott ülőkék, asztal az előkészítéshez, vödrök a tűz eloltásához (vizet a tóból lehetett szerezni) Fedett fa építményben felhasogatott tűzifa, papír a begyújtáshoz, kuka a szemétnek. Egyből ki is vettem a mélyhűtőből egy adag húst, hogy az legyen a vacsoránk.

Sajnos közben néhány sötét felhő összeállt és zivatart zúdított ránk. Amikor elvonult, Laci meggyújtotta a tüzet. Csak nagyjából készült el a sütnivalónk, amikor megérkezett a következő esőzóna, ami aztán reggelig kisebb-nagyobb intenzitással öntözött minket. Szerencsére a már kisült husi azért elég volt vacsorára, a többi visszakerült a hűtőbe. A tűz eloltásával nem kellett foglalkoznunk, a természet elintézte helyettünk.

Július 9. Szombat

Reggel még mindig hol esett, hol csak szitált az eső. Azért elsétáltunk megnézni a vallási központot, a templomba nem mentünk be, mert éppen szertartás folyt, azt nem akartuk megzavarni. A központi épületben egy természeti fotókiállítás mellett az állandó kiállítás tárgyait mutatták be, volt ajándékbolt, étkezési lehetőség. Reggeltől autóbuszokkal hozták az érdeklődőket, elsősorban a közeli Oroszországból érkezőket.

Mielőtt elindultunk egy esőszünetben még letakarítottuk a grill rácsot, hogy aki legközelebb szeretne ott sütögetni azt tisztán várja. Ezután a korábban kinézett, a Kolovesi Nemzeti Parkban levő parkolóba mentünk tovább. (N62°10.751’ E28°54.754’) Ez is egy remek parkoló tóparton. Mint az ismertetőkből kiderült, még egy kihalás szélén álló, már csak 300 körüli egyedet számláló fókafaj, az édesvízben (friss vízben) élő Saimaa ringed seal (a hátán kör körvonalú foltokat viselő fóka) is megtalálható a Kolevesi és a közelében levő Linnansaari Nemzeti Park vizeiben. A parkolóban a vörösfenyők között faház, benne férfi és női falusi WC, egy külön helyiségben pedig tűzifa szerszámokkal (fűrész, balta). Külön kis fedett fa építményben grill tűzhely kéménnyel, grill rácsokkal, edénnyel, két oldalt padokkal. Az aljnövényzet egy része áfonya, sajnos bogyók csak elvétve voltak rajta. A felhők jöttek – mentek, időnként kisütött a nap és a hőmérséklet is kellemes volt, 16-17 fok.

Mivel még elég sok időnk van addig, hogy Éváékkal találkozzunk Rovaniemiben, túl sok izgalmas építészeti látnivaló már nincs errefelé, ezért úgy gondoltam, hogy igyekszünk az útvonalunkba eső nemzeti parkokat becserkészni és élvezni a szép tájat, környezetet. Idilli a nyugalom a Kolevesi Nemzeti Park parkolójában. Időnként egy-egy autó ugyan elmegy mögöttünk a kemény, sima földúton, de ha kinézek a karcsú fenyőtörzseket, a közöttük felbukkanó tavat, a zöld mohás fedelű faházakat, a szellő borzolta nyír csemeték leveleinek táncát látom, a csendet csak a madarak halk diskurzusa, a levelek zizegése színesíti.

Este sütöttünk egy kis krumplit és rásütöttünk az előző esti vihar miatt nem teljesen átsült husikra. Már majdnem végeztünk a sütögetéssel, amikor egy család érkezett, egy pár egy 10-12 év körüli kislánnyal. A kislánynak nagyon tetszett Selymi, miután megnyugtattam őket, hogy szereti a gyerekeket, a papa közölte, hogy a kislánya meg nagyon szereti a kutyákat. Selymi nagyon élvezte a sok simogatást, alig akarta elengedni a kislányt.

Amikor visszatértünk a lakóhoz elfogyasztani a vacsorát láttuk a parkolóban, hogy oroszok az újdonsült szomszédaink. Több menetben lehurcolkodtak a tópartra, felállítottak egy sátrat, matracok, hálózsákok kerültek bele, a tüzet is felélesztették. Laci vágott még némi tűzifát, hogy az utánunk jövőknek is legyen, de az oroszok az erdőben szedett gallyakat részesítették előnyben. A mama és a kislány popsijára praktikusan egy-egy polifoam négyzet volt rákötve, így nem kellett attól tartaniuk, hogy felfáznak, ha leülnek egy köre.

Én gyorsan elaludtam, Laci mesélte másnap, hogy éjfél tájban két kocsival érkeztek, kiszálltak, telefonáltak, cigiztek (nagyon sok finn füstöl, mint a gyárkémény), majd egy idő után érkezett egy kisteherautó, hozott két kenut és levitte a tópartra. Amikor elment, a csapat is lement a partra a két autóval.

Július 10. Vasárnap                                 

Mi reggeli után szedelőzködtünk, az orosz család reggelihez készülődött, az éjjel érkezettek ismerkedtek a tereppel. Nagyon szépen sütött a nap, csak helyenként voltak kis felhőpamacsok. Először Punkaharjuba készültünk, mert az útikönyv szerint Finnország egyik leggyönyörűbb útja vezet oda. Szerintem jártunk már máshol is hasonlóan szép utakon, ahol egész szűk töltésen vezet az út és két oldalt tavak kéklenek. Visszafelé megálltunk egy kényelmes parkolóban a tóparton ebédelni és kicsit napozni, pihenni. Figyeltük egy vízimadár pár vadászatát, a parti zöldben még néhány szem szamócát is találtunk. Savonlinna volt a következő állomás, megnéztük a javasolt parkolót, de az túl közel volt egy forgalmas úthoz, ezért először a kikötő parkolójába álltunk be (vasárnap itt se kellett fizetni, egyébként 8-17 óra között 3 EUR/óra a parkolási díj). Gyalog elsétáltunk a várig. Olavinlinna nyáron operafesztiválnak ad otthont, kicsit belelestünk és hallgattunk a próbákba, majd vezetővel egy angol nyelvű csoporttal végigjártuk a várat. Viszontagságos történelme volt, de nagyon szépen felújították és jó kis edzés volt a magas csigalépcsőkön fel-, le mászkálás. Az idegenvezetőnk nagy rajongója Magyarországnak, néhány hét múlva ismét ellátogat barátaival Budapestre, Pécsre és Szegedre.

Selyminek nagyon melege volt a lakóban, amíg mi várat néztünk, ezért jót sétáltunk vele a kikötőben és a tóparton, ahol kis gyerekek fürödtek a strandon, pedig a víz nem volt túl meleg. Ettünk egy fagyit, aztán Laci keresett éjszakázó helyet. Sokáig a kikötői parkolóban maradtunk, nézegettük a korzózókat, gyönyörködtünk a felhősávok mögött lassan lefelé haladó nap által keltett fényjáték változatos színeiben, a tó festményszerűen apró fodrokba rendeződő, a tőzeges altalajtól olajzöld vizében. Egy drón bemutatót is láthattunk, legalább fél órán át magyarázta és mutatta a büszke tulajdonos a drónja működését egy érdeklődő járókelőnek. Felesége közben látványosan unatkozva várakozott a kocsiban. Este 10 körül az utolsó kirándulóhajók is befutottak a kikötőbe, a kisebb motoros hajók meg mind kifutottak a tóra, valamelyik szigetre éjszakázni. A parkoló nem volt forgalmas, de időnként jöttek zajos motorokkal, az autók is cserélődtek, baráti társaságok gyülekeztek, ezért úgy döntöttünk, hogy a Laci által felfedezett parkolóba állunk be az öböl túlsó oldalán. Itt egyedül voltunk, beállítottam az órát, hogy reggel 8 előtt elhagyjuk a parkolót, mert akkortól fizetős.

Július 11. Hétfő

Korán ébredtünk és Laci Selymi reggeli sétáján felfedezett egy közeli ingyenes parkolót. 7 óra körül karbantartók jöttek, akik a salakos parkolóban új csíkokat festettek fel (mint a teniszpályán). Üdvözöltük egymást, majd mi elindultunk és átálltunk a kb. 200 méterrel arrébb levő ingyenes parkolóba.

Nézegettem egy másik útikönyvet és egyrészt kiderült, hogy a vár melletti múzeumban van egy Nemzeti Parkok Információs pont, valamint hogy az előző nap az idegenvezető által is említett Finnország legnagyobb fatemploma itt van a közelben.

Reggel sehol egy felhő nem volt az égen, ragyogóan sütött a nap, ilyet még Finnországban nem tapasztaltunk. Selymi egy fürdővel kezdte a sétát, alig akart kijönni a tóból. Így lehűtve magát kicsit könnyebben bírta a hosszú sétát. A múzeumban összegyűjtöttem néhány érdekes kiadványt és vettem egy térképet azokról a nemzeti parkokról, ahol a kihalás szélén álló fókák élnek.

Laci Selymivel egy árnyas padon várt, aztán elment vizet hozni Selyminek a tóból, mert már nagyon szomjas volt. Már kb. félúton voltunk vissza a lakóhoz, amikor Laci észrevette, hogy nincs meg a fényképezőgépe. Lélekszakadva rohant vissza, mi Selymivel addig egy padon vártunk, mert már nagyon nehezen szedte a lábát. Laci kb. negyedóra múlva a gép nélkül érkezett vissza. Én bízok a finnekben, így felajánlottam, hogy visszamegyek és érdeklődök a múzeumban, a közeli vendéglőben, hátha valaki leadta.

Ahogy közeledtem a padhoz, ahol korábban Lacival és Selymivel üldögéltünk láttam, hogy akik elhaladnak a pad előtt, valamit jól megnéznek. Amikor odaértem, két cédulát láttam rajta kiragasztva. Az egyik finnül, a másik angolul: „THE CAMERA IS IN RESTAURANT VALO”.

Nagy kő esett le a szívemről, a kertvendéglő kinti pultjánál tevékenykedő hölgy kedvesen visszaadta a fényképezőgépet, amikor mondtam, hogy a férjem elvesztett egy piros fényképezőgépet. Nagyon megköszöntem, ő mondta, hogy ez természetes, ha nem náluk lett volna, akkor a pár utcával odébb levő rendőrségen adta volna le a megtaláló. Örülök neki, hogy nem kellett csalódnom a finnekben, lehet, hogy nem minden tökéletes náluk, de a legfontosabb pozitív jellemzőik megmaradtak.

Ezt tükrözte a később tanulmányozott prospektus is, ami azt mutatta be, hogy hogyan próbálják növelni a kihalás veszélyével fenyegetett fókafaj populációját. Pl. a halászok hálói veszélyesek a fókabébikre, sokan halálukat lelik benne, ha belegabalyodnak. A megoldás nem az, hogy megtiltják a halászatot a tóban, hanem azoknak a halászoknak, akik vállalják, hogy nem használnak hálót egy speciális halcsapdát bocsátanak a rendelkezésükre és megtanítják őket a használatára.

Elindultunk Kerimaki-ba megnézni a nagy fatemplomot. Hát ekkora faépítményt tényleg nem láttunk még. Állítólag 5000 ember fér el benne, 26 méter magas a kupolája, négy kályha fűti, de azzal se tudják kifűteni, ezért inkább csak nyáron használják. A harangtorony külön épület, annak az alsó része kőből épült, felette vette át az építőanyag szerepét a fa.  Érdekesek a templom fa szerkezeti megoldásai, némelyik hatalmas gerendán elég nagy repedések láthatók. A fa oszlopokat márvány mintásra festették.

Kerimakiból visszatértünk Savonlinnába a reggel kinézett parkolóba éjszakára (Koordináták: 61.86525°, 28.87851°).

Mindennapos programpontunk a free wifi keresése, többnyire csekély eredménnyel. Savonlinna gyönyörű fekvése, festői vára, kellemes tóparti sétánya, becsületes lakói mellett azért is kedvencünk lett, mert itt két helyen is találtunk használható wifi-t. Az egyiket a Prizma nevezetű bevásárlóközpontban, a másikat a híd lejárójánál levő parkban. Így aztán kicsit törleszteni tudtunk a restanciánkból a barátainkkal való kapcsolattartás terén.

Folytatás következik...

Ma

2024. március 29. péntek
Auguszta napja van
Napkelte: 05:23-kor,
Napnyugta: 18:09-kor.
Kos
Holnap Zalán .

Fórum

A fórum nem elérhető

Apróhirdetés

Útitárskeresés
(Keres / Egyéb)

noimage

truma 3002
(Eladó / Felszerelés)

noimage

Truma kombit v szervizt keresek
(Keres / Felszerelés)

noimage

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.